2020. szeptember 23., 09:26
Szabó Menyhért: Big me I. (gumi, 130 × 76 × 53 cm, 2016)
A képre kattintva galéria érhető el.
Szabó Menyhért szobrainak fő témája az emberi arc ábrázolása, de sajátos szemléletével és anyaghasználatával az ismert struktúrák képlékenységét, a tökéletesség törékenységét mutatja meg. „Nagyméretű fejeimnél alapvetően a szobrászati portré hagyományos módszereit követtem, azzal a különbséggel, hogy frusztrálóan nagy léptékben, hatalmasra nagyítva mintáztam meg különböző arcokat, formai szempontból viszonylag rideg, távolságtartó módon, a későhellén, a római, illetve a XX. századi birodalmi szobrászat formajellemzőinek szellemében. Az eredetileg agyagból megmintázott szobrok azonban csak köztes fázisok voltak. Pusztulásra készültek, hiszen létrejöttük egyetlen célja, hogy a megvalósított mintáról gumiformát vegyek, majd ezeket a gumilenyomatokat installáltam, akasztottam a falra. Az eredmény: a tökéletesség torzulása, a távolságtartó fogalmazás mély drámába zuhanása. Az arc formái saját súlyuk alatt összeroskadnak, az idealizált alak minden szépsége, magasztossága megszűnik, és csupán a fel-felbukkanó arcrészletek egyértelműsítik a lenyúzott szobor eredőjét” – összegzi a szobrászművész.
Szabó Menyhért alkotásain tökéletes egységben van a választott műfaj, a téma és az anyag – úgy ábrázol, hogy folyamatos vitát folytat az emberábrázolás hagyományaival, a szobrászat törekvéseivel és az anyagba zárt forma lehetőségeivel. Ebből adódik, hogy már-már ars poetica sűrűségű minden portréja. Ezeken a műveken a klasszikus szépségű arcok maszkszerűvé válnak, felerősítik a kérdést, hogy mi lehetett mögöttük. Mi lehet egyáltalán egy arc mögött? Ugyanakkor a hiány költészete ez, tárgyként teszi elénk egy egykori arc emlékét. Még az önarcképek is levetett „én”-ek csupán: régi vonások, régi tekintet, régi fegyelmezettség.
Nyugtalanítóan kortárs művek ezek: többségük gumiból készült – nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy amit látunk, évszázadok múlva is ilyen lesz. Leszámol azzal, hogy bármi vagy bárki egy szobor által örökkévaló lehet, és hangsúlyozza a tényt, hogy a szobrok is csupán a mulandóság egy-egy pillanatát örökítik meg. Az arc, amiről felismerjük egymást, csupán egy kép. Romlékony, változó. De az ember nem csupán egy képmás, nem az arca, keze, teste teszi őt felismerhetővé, a lényege nem formai – ezzel is szembesítenek ezek a szobrok. Láthatóvá teszik a láthatatlan létezését. Kísérletnek, életformának és filozófiának sem kevés ez. Művészetként pedig távlatokat és örökérvényűséget ígér.
Szabó Menyhért 1992-ben született Budapesten. Tavaly szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, Kő Pál volt a mestere. 2011-ben a höhr-grenzhauseni kerámiaiskolában volt szakmai gyakorlaton, 2015-ben pedig Erasmus-ösztöndíjasként a Royal Academy of Fine Arts hallgatója volt Antwerpenben.
Nyitott folyamat címmel tavaly a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeumban mutatkozott be önálló tárlattal, idén pedig a budapesti Telep Galériában nyílt kiállítása Crossover címmel.
Műveit számos csoportos tárlaton láthatta a közönség Budapesten, Szentendrén, Debrecenben, Hódmezővásárhelyen és Sopronban.
2014-ben Barcsay-jutalomban részesült, 2016-ban elnyerte Kurucz D. István Festőművész Emlékdíjat, 2017-ben pedig a XXI. Országos Érembiennálén övé lett A legjobb vert érem díja. 2015-ben az Erasmus-ösztöndíj mellett elnyerte Magyar Művészeti Akadémia Fiatal Művészek Ösztöndíját és a Köztársasági ösztöndíjat, 2016-ban Amadeus alkotói ösztöndíjat kapott és a Ludwig Alapítvány ösztöndíját, 2017-ben pedig a Rudnay Gyula-ösztöndíjat.
(A műtárgyfotókat Regős Benedek készítette.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 24-i számában)
