2020. szeptember 20., 07:17
Szakáll Ágnes: Vasárnap, ebéd után, avagy a home office (olaj-tojástempera, vászon, 80 × 100 cm, 2020)
A képre kattintva galéria érhető el.
Az egyik első tárlat, amelyet megnéztem, miután újranyitottak a kiállítóhelyek, a Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon kiegészítéseként nyílt Szabadjáték – Szobák című kiállítás volt a Műcsarnokban. Ennek egyik termében figyeltem fel egy különös csendéletre, az összevisszaságában is otthonos képen egy megterített asztal látható egy félbehagyott étkezés maradékaival, plüssnyúllal, laptoppal, okostelefonnal: Vasárnap, ebéd után, avagy a home office – ez a kép címe. Van benne valami nagyon természetesen életszerű, és megdöbbentett, hogy van olyan művészünk, aki máris ennyire pontosan foglalta össze az utóbbi hónapokban tanult új életérzést. Azt hittem, egy nagyon fiatal festő festette. Egy nő – ebben biztos voltam. Egy anya, aki mostanság közeli viszonyba került a káosszal, és mégis rendet teremt nap mint nap. Saját rendet. Sajátos rendet. Amikor közelebb lépve megláttam, hogy a kép Szakáll Ágnesé, ismét megdöbbentem. Hogy lehet az, hogy a legpontosabban egy olyan művész ragadta meg a mozgásszabadság korlátozottságának új tapasztalatát, aki már amúgy is ismerte ezt a korlátozottságot, hiszen évek óta kerekesszékhez van kötve? Azt gondolhatnánk, az ő életét a pandémia nem forgatta fel annyira, hogy azonnal képbe sűrítse azt. És mire a gondolatmenetben idáig jutottam, el is szégyelltem magam, hiszen Szakáll Ágnes mindig is ezt tette: különös látása van arra, hogy észrevegye az éppen történő változást. Hogy tárgyakból, kacatokból, limlomjainkból a teljes életünket megmutassa. A szó legelemibb értelmében kortárs, mert tisztán látja a korunkat. Tapintatra vall, hogy szeretettel nézi ezt a kort.
Pár évvel ezelőtt Budapest belvárosában egy falra akasztott táblácskán figyeltem fel erre a feliratra: A cipészmester a hátsó udvarban zavartalanul működik. Szakáll Ágnes képei jutottak erről eszembe, a festőé, aki nem átallja megmutatni, mi van a hátsó udvarokban, miket száműzünk az életünk előteréből. De különös szeretettel mutatja meg a mestereket is, a férfifodrászt, a szabómestert, olyan műhelyek nagy tudású urait, akik épp elengedik mindazt, ami az életük volt. Elengedik, mert lassan magukra maradnak a hátsó udvarban.
Torokszorító portrék ezek, de az egykori téesztagok különös ünnepélyessége is az emberarcokra, a sorsokra irányítja a figyelmet ahelyett, hogy a politika bűzös ingoványának kártékonyságát direkt módon tárná elénk. A folyamatot láttatja: azt az egyre növekvő távolságot, mely sorra elnyeli azokat, akik korábban belakták a világot. Limlomok lesznek a kincseikből, kacatok maradnak a legkedvesebb emlékeikből, legszemélyesebb dolgaik elférnek egy kórházi éjjeliszekrényen. Szakáll Ágnes képei nem siratni hívnak, csak nem engedik, hogy elfelejtsük, hogy mindez most történik. Hogy velünk történik.
Szakáll Ágnes 1945-ben született Sopronban, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett 1964-ben, és még abban az évben bekapcsolódott a Tóth Tibor festőművész által szervezett és vezetett Budapest XVII. kerületi Művészetbarát Kör és a Képzőművészeti Szakkör munkájába. 1993–1999 között a Czimra Gyula Önképző Egyesület Képzőművészeti Szabadiskolájának és Stúdiójának vezetője, és egyúttal az egyesület elnöke is volt.
1977-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Vízfestők Társaságának, a Molnár-C. Pál Baráti Társaságnak, a Vigyázó Ferenc Művelődési Társaságnak. A művésztelepek közül alkotott Mohácson (1967–68); a Gyulai Nyári Művésztelepen (1969–) és a Nagybánya–Magyarláposi Alkotótáborban (1996–1999).
Festményeit Budapest mellett Miskolcon, Hódmezővásárhelyen, Nyíregyházán, Vácon is láthatta a közönség, rendszeresen kiállít a Gyulai Művésztelep alkotócsoportjával, a Magyar Vízfestők Társasága tagjaként, a T-Art Alapítvány művészeivel itthon és külföldön.
2017-ben Munkácsy-díjat kapott.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában.)
