2020. augusztus 01., 12:25
A képre kattintva galéria érhető el.
A különféle közösségi oldalak nyújtotta lehetőségek befolyásolják a kommunikációnkat – nemcsak a pár szavas közlések vagy a hangulatjelekkel kiváltott reakciók lettek gyakoriak, de ez a fajta nyilvánosság a vizualitás térfelére tolja át mindazt a közlendőt, melyet korábban legtöbben szavak segítségével próbáltak megragadni. Persze ez igen összetett jelenség, a kamerákkal felszerelt mobiltelefonok elterjedése és az emberi hiúság éppúgy tényező ebben, mint a közösségi oldalak által kínált önreprezentációs lehetőségek. Ez utóbbiak lehetnek egész sekélyesek: a legelőnyösebb szögből készített szelfiktől kezdve a tárgyakkal vagy élményekkel való hencegés különféle szintjeiig, olykor pedig úti beszámolók, családi események, sikerek krónikája jelenik meg az idővonalakon. Egyfajta idillekből építkező képes naplóvá fejlődik egy-egy profil. Amolyan kvázi-emlékek gyűlnek így össze a virtualitásban, gondoljunk csak arra, hányszor emlékeztetnek, hogy ez történt x éve, holott másképp talán nem jutna eszünkbe az az évekkel korábbi nap. Az egyik legbizarabb lehetőség a „történet” – amikor egy kép egyetlen napig látható, majd eltűnik. Ezek a furcsaságok jártak a fejemben, amikor Takáts Márton honlapjára keveredtem és végignéztem az ott közzétett munkáit. Tűnő időm nyomában – ő így nevezi ezt a sorozatot, melybe az összes műve beleillik.
A tűnő idejéből milyen képeket ragad ki az az ember, aki kamerák nélkül is képes a képalkotásra? Mit rögzít ezeken a rajzolt, karcolt, festett, pepecselve, elidőzve, hetekig beleragadva alkotott képeken? Mit enged látni ez a napló az alkotó napjaiból? Mit enged látni a teremtésből és a teremtett világ(ok) idejéből? És a teremtmény mit érzékel az idő következetességéből, miközben kilép az ajtón, ücsörög a bárpultnál vagy a kávéházban megváltja a világot?
Ismerős jelenetek, ismerős helyszínek, ismerős alakok – Takáts Márton elköteleződött a figurális ábrázolás mellett, mert kell a közös nyelv, kell a közös látás, az újrahasznosított panelekből épülő magánmitológiák korában ő a valóságérzékelésre alapozza a világértelmezést. Olykor olyan múltat látunk, amely majd lesz – gondoljunk csak a Piranesivel feleselő Budapest-képekre, melyeken a főváros ma még forgalmas helyszínei már romokként láthatók. Olykor úti élményeket ragad meg, egy város arcát az emlékezés ellenfényében – elmosódott vonásokkal, mégis olyan közelségből láttatott portrék ezek, mint ahogy azoknak az arcát tudjuk felidézni, akikkel a lelkünk valóban találkozott. Van ebben valami ösztönös, szenvedélyes kitárulkozás, és van valamiféle alig titkolt, mindenen átszüremlő sebezhetőség. Játék a lehetőségekkel, a keresés öröme, a megtalálás rezignáltsága, Casanova magányossága – Életem története (a 18. századi kalandor ezt a címet adta az emlékiratainak). De most az alvilágban látjuk őt viszont, úgy lépdel a sínek mellett, hogy a villamosról leszállva a napi rohanásban akár egymásba is botolhatunk. Az idő köztünk jár, tőlünk múlik – állapítja meg bölcs bólintással Takáts Márton.
Takáts Márton 1971-ben született Budapesten. 1995-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola képgrafikai szakán; 1995–96 között végezte a mesterképzőt. Mestere mindvégig Kőnig Róbert volt.
Elnyerte a Lánchíd-pályázat fődíját; a párizsi „Salon 1999” Espace Eiffel Branlyn bronzérmet nyert, a 2001-es „Orbis Pictus” országos tárlaton Veszprém város díját, a 2006-os Vásárhelyi Tárlaton Galyasi Miklós-díjat, 2017-ben a Csongrád Megye Önkormányzataiért Alapítvány díját kapta, 2008-ban Koller díjat, 2010-ben római ösztöndíjas volt, idén pedig elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia három éves alkotói ösztöndíját.
Grafikai munkásságának java része a KOGART Kortárs Művészeti Gyűjtemény tulajdonában van.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 1-i számában.)
