

Szkukálek Lajos festő, grafikus, illusztrátor. 1957-ben született Komáromban. Elmondása szerint beteges, csenevész gyerek volt. Egyszer néhány évvel idősebb unokatestvére, aki pedagógust játszott, rajzfeladatot adott neki, majd alaposan megdicsérte az elkészült rajzot. „Életemben először valaki megdicsért. Akkor, négyéves koromban azt mondtam, meg van oldva az életem, én festő leszek.” Idézi fel az emléket. Nem részesült képzőművészeti képzésben, nem volt rajztanára, de minden energiáját a szakma autodidakta módon történő elsajátításába fektette, s idővel egyre jobb lett. Tehetségét hamar felfedezték, huszonévesen már újságokban, könyvekben szerepelt, képeivel galériákban találkozhatott a közönség. Mint mondja, elbízta magát, az életben, az emberi viszonyaiban elkövetett hibákból őrült feszültség alakult ki benne, s ebből jött létre a stílusa. Így fogalmaz: „A stílus ajándék. Nem kellett érte semmit dolgoznom, kaptam. Viszont végtelen mennyiségű munkát beletettem abba, hogy reálisan, akár naturalisztikusan meg tudjak rajzolni vagy festeni valamit.”


Magánmitológiáját szürreális alkotásokból és kollázsokból építi. Mágikus realizmus jellemzi ezeket az alkotásait, sok bennük a realisztikus elem, a dolgok olvashatóak, felismerhetőek, de szürrealizmussal és fantasztikummal keverednek. Munkásságának van egy realisztikus irányú ága is, tájképeket, belső tereket, csendéleteket fest. Emellett grafikákat, illusztrációkat is készít. Hangsúlyozza, nem mondhatja, hogy a szürreális alkotásokat jobban szeretné a tájképeknél: „Meghasonlott ember vagyok, a lehető legjobb értelemben. Fel van szeletelve az agyam, az egyik felében ez van, a másikban meg az. A személyiségem egyik része ezt kívánja, a másik meg azt. Igazából mindkettő egyfajta szellemi önkielégítés, a saját örömömre festek.”
Termékeny festő – bár mióta három évvel ezelőtt feladta komáromi galériáját, és tanyáját újítja fel, építi át, több az elfoglaltsága, „lopja magának az időt” a festésre, mégis sokat fest –, alkotásaival szinte az egész világon találkozhatunk, magánygyűjtőknél és neves galériákban Szlovákiában, Magyarországon, Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, Németországban, az Egyesült Államokban és Kanadában.
Mint mondja, szerinte ihlet, mint olyan nem létezik. „Én egyfolytában ihletett állapotban vagyok, bár talán nem tudok róla. Úgy, mint a hal, amelyik nem tudja, hogy vízben van. Nem tudja, hogy mi az a víz, mert az az eleme. Én nem tudom, mi az, hogy ihlet, mert egyfolytában ihletett állapotban vagyok. Nekem ez az életem.”
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
Várhosszúréten él és tevékenykedik a mindössze 26 éves Slíž Róbert harangöntő, aki fiatal kora ellenére már vagy 140 harangot készített. Mindegyik alkotására büszke, a legbüszkébb mégis a várhosszúréti templomnál elhelyezett emlékharangra, és arra a 150 kilós harangra, amelyet az utolsó francia császárnő, Eugénie de Montijo (III. Napóleon felesége) halálának 100. évfordulójára öntöttek, és amit az angliai Farnborough apátságban lévő családi kriptájukban szenteltek fel.
A balázsfai Tarcsi Alica életében gyerekkora óta fontos helyet töltenek be a különféle kreatív hobbik. Anyukája megtanította varrni is, középiskolás korában már ruhákat készített magának. Közgazdasági szakközépiskolába járt, később elvégezte a nevelői szakot, majd munka mellett a varrónőképzést. A Dunaszerdahelyi Egyesített Középiskolában ruhaipari tanulókat és játékkészítőket tanított. Kreativitására jellemző, hogy szinte minden technikát kipróbált már: a ruhavarráson kívül készített játékokat, játszószőnyeget, falvédőt, és sok minden mást.
A Csallóközi Múzeum térszerkezetében ötvenöt művész, kilencvennégy alkotása került elhelyezésre. A legkülönbözőbb művészeti-technikai ágak, látásmódok, mind egyközpontúak. Grendel Lajos irodalmi munkásságára reflektálnak, vagy Grendel-portrék. Az utóbbi években a kortárs művészet fő áramának diskurzusában ritkán jelentkeznek az alkotók irodalmi tematikára reagálva. A Felvidéki Magyar Szépművészeti Egyesület képző- és iparművészeti pályázatában az egyéni, történelmiés társadalmi egzisztenciális élményhalmaz feldolgozását kérték a művészektől és azt, hogy a grendeli verbalitást
A somorjai származású Méry Beáta grafikus és festő a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végezte tanulmányait, de több neves képzőművészeti intézményben is tanult. Nagy hatással volt a művészetére, amikor is Spanyolországban és Indonéziában töltött tanulmányi időt, ahol másfajta kulturális hatások érték.
Nem vagyok művész, de a művészet minden ágának tisztelője, csodálója vagyok. Amit én csinálok a fotóimmal, az csak játék. Játék a színekkel, fényekkel, formákkal. A fotózás szeretetét, annak titkait még édesapám oltotta belém. Ő is fényképezett, s engem is belevont a rejtelmekbe. A hagyományos fényképezés módszereit, a film és a fénykép sok türelmet igénylő sötétkamrás előhívását ő általa sajátítottam el.
A csíkrákosi-göröcsfalvi római katolikus erődtemplom a bástyaszerű tornyán lévő rejtélyes ábrázolásokról vált híressé. A négyzetes kockákba osztott, figurákkal díszített festménysorozaton állatok, emberek, égitestek, különféle jelek tűnnek fel, amelyek értelme mindmáig megfejtetlen. A toronyhoz kapcsolódik egy friss botrány is: a 2001–2004 között végzett szakszerűtlen restaurálás következményeit csak most sikerült nagyjából felszámolni.
Noha a művészetek mindig vonzották, mégsem volt annyira magától értetődő, hogy éppen a fényképezőgépre essen a választása: vargabetűk nyomán jutott odáig. A tehenészetbe sem született bele, mégis ennek a két világnak a találkozása mindmáig kiapadhatatlan ihletforrása, egyik nélkül sem tudná elképzelni az életét.
A kortárs grafikai törekvések megismertetése és a régió bekapcsolása a nemzetközi áramlásba – ezzel a céllal indították útjára 2010-ben a Székelyföldi Grafikai Biennálét, amely mára globális szintűvé nőtte ki magát, és átfogó képet nyújt a sokszorosító képalkotás jelenkori trendjeiről és fejlődéséről. A hetedik seregszemle megnyitóját, díjátadó ünnepségét és kísérőrendezvényeit október elején tartották Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában.
A kopjafákat, fejfákat szigorú, leegyszerűsített formarendszerből álló szobrászati plasztikai művekként is fel lehet fogni – állítja Berze Imre, akinek művészetét a lokális formai hagyaték univerzális jegyei jellemzik. Szereti a tradicionális architektúrákat és a népi ácstechnikákat, műveinek nyelvezete puritán és lényegre törő.