

Havazott azon az estén. A hatalmas hópelyhek csenddel bélelték ki a világot, a lámpaoszlopok fénysávjaiban, akár egy megvilágított színpadon, gyors keringőben, összefogózkodva ereszkedtek alá. Kitartóan duzzasztották egyre magasabbra a termetes kupacokat. Az idő hasznavehetetlenül összeomlott, fölöslegessé vált. Csupán a jelen ragyogott nyugodt örökkévalóságban. Úgy tűnt, mintha nem is a hópelyhek esnének lefelé, hanem a világ sétálna az ég irányába.
Fények tűnnek fel az út mentén, szúrós reflektorszemek szakítják szét a havazás köntösét. Öreg hókotró tuszkolja maga előtt a havat, ami ívesen görbül ugró hullámmá a koszos gép előtt. Rakteréből pufajkás ember ütemesen lapátolja a sót a tükörsima útra. Munkájuk haszontalannak tűnik és szentségtörésnek. Egy féreg rág utat a világ gyümölcsén valamilyen cél nélküli, őrült ötlettől hajtva. Vagy pusztán csak azért, mert a féregnek „rágni kell”, hogy életben maradjon. A narancssárga jármű folytott pöfögéssel araszol előre, ablakai párásak az odabent ülők gyéren artikulált beszédétől.
– Kivettük a házat szilveszterre. Mán jól benne vótunk a buliba, amikor hív az üsmerősöm, s aszongya, tü Izéjéknek a házát vettétek-e ki? Mondom, igen. S garanciját kért-e? Igen. No, aszongya, aztot tü mán vissza nem kapjátok!
– Há’ hogy, ember?!
– No várjál, met én es eztet kérdezém tőle, hogy méges, ember, hogy ember? Aszongya, meg fogod te látni, hogy az úgyes kap valamit, s a garanciját visszatarcsa!
– Mocskos gazember, ember!
– Az. No, erre mü neki a bérendezésnek! Ott vótak neki ezek a régi fajta, dögnagy tévéi. No, azokból mü mind lapos tévét csináltunk!
– Jól tettétek, ember, mocskos gazember, ember!
– De várjál, hallod-e! A manzárdból még a lambériát es eltüzeltük! Az esszes ágynemüjiket csíkokra fel, s a kéménybe fentről bé! Oda többet nem jő a Mikulás!
– S a garancija?
– A garanciját ténleg nem adta vissza!
– Az egy ember, ember! Az gazember, ember!
– De ne féjj, met én osztán úgy megmondtam neki, hogy utána betegszabadságot kellett kivegyen!
– Menny el!
– Mondom neki, ide figyelj, patron úr! Te picsaszájú…
– Így megmondtad?!
– Én így, ember!
Az ég szorgosan tüntette el a hókotró nyomát, és puha gyapottal tapasztotta be a világ fülét a hangos szóáradat elől.
A sószóró ember konokul lapátolt, magában rosszallón mormogott, mint aki éppen hadat üzen a télnek. „Mi a francnak takarítsuk az utakot, amikor havazik? Akkor kéne, amikor már nem havazik. Mert akkor látszik, hogy takarítsuk, mert nem havazik. Másképp rejahavazik!”
A főutcák után a mellékutak következtek, tömbházak között kanyarogtak: pöfögés, a hótoló súrlódása a fagyott aszfalton, majd a fekete homokkal kevert só tompa puffanása. Amerre járnak, egy időre szétmállik a tél méltósága, és a házak bejárata előtt szétlepcsen a „valóság” kéretlen piszka.
– A kérést indoklás nélkül visszautasították!
– Métt?
– Met!
– No, hozz’sza ide a pappirokot, nézzük sza’ meg! Met lehet, csak egy formálitáte, s azétt dobták vissza.
– Lehet, hogy valami nincs kifizetve?
– Lámsza.
– Itt a listya.
– No, aszongya: Cost întocmire dosar [1] , megvan. Cost aprobare întocmire dosar [2], igen. Cost aprobare dosar… [3], costuri necategorizate [4], az ennyi la sută [5], s alte costuri [6]. Cost costuri [7]. Comision cost costuri [8],… comision calculare cost comision [9]…
– S doszár refuzát [10]!!!
– Ó, hagyj békit, így még jobban es jártál, hogy visszadobták! Met ha jóváhagyják, kijött volna az impozit calculat pe dosar aprobat [11], s ott osztán a bruttót nézik, s fizethetted volna az egészet előre! Met hijába írják, hogy comisionul nu se aplică [12], met a legea 12 din 1998 [13] azt mondja, hogy comisionul se aplică [14]!
– De csak după caz [15]!
– De ez mán după caz.
– Jajjj, iggen?!
– Met ha előre odaírod a rubrikába [16], hogy nu este cazul [17], akkor nem lenne după [18]. De most akkor după caz [19] van! – S még refuzát [20] es!
– Mocskos gazember ország! Töltsél, komi!
– Csak egésség legyen, Jenci!
– Látod-e, hogy’ havazik!
– Rendesen porozik belé!
– Hogy nyuvadnának belé!
A hóréteg már tekintélyesre növekedett. Csupán a hókotró és népe bolyong gazdátlan szellemként az utakon. Egy lakás ablakában kucorogva pizsamás gyerek mosolyog a kinti fehérségnek. Mögötte karácsonyfa fényei vibrálnak és vonnak játékos aurát a kíváncsi kisfiú köré: „Ez olyan, mint a tojásfehérjehab! Jó cukrosan!”
– No, feküdj le! Osztán nem tudsz felkelni!
– De még akarom nézni!
– Reggelig nem mejen el, ne féjj!
– Holnap nem viszel el szánkóval az iskolába?
– Feküdj le, azt mondtam!
– Jó, de akkor hóembert csinálunk-e?
– Ebből nem lehet, met friss. Nem tapad. Előtte meg kell loccsanjon.
– Még nézni akarom, olyan szép!
– Há’ mi a’?! Kérést kell-e béadjak, hogy lefeküdjél?! Takarodj az ágyba, te! Met örökkétig csak a hülyeség s a követelőzés állandó jelleggel! A kurvaistók baszott vóna mán havat s ünnepet!
Apró, szapora könnyek peregnek a szánkós-fenyőfás új pizsama gallérjára: „Pukk, pukk, pukk”. A hókristályok belebegnek a szobába, és lehűtik a forró arcocskát, kipirult füleket. Kócos fejében ajtót nyit az álom, és vándorolni hívja. Havas tájakra gondol. A felnőttek fülét pedig betömi a só. Szutykos latyakká sorvasztja lelküket. A felnőttekében alig tud havazni, és ami lehull, az gyorsan olvadni kezd. Mert ők, akár a hóvihar, úgy szórják a szájukon át a sót egymás fülébe, szemébe. A hópelyhek fel akarják emelni a világot. De a világ dög nehéz, akár a só. Néha havas telekről álmodom.
1 dosszié összeállításának ára (román)
2 dosszié összeállítása jóváhagyásának ára (román)
3 dosszié jóváhagyásának ára (román)
4 kategorizálatlan kiadások (román)
5 százalék (román)
6 más kiadások (román)
7 kiadások ára (román)
8 kiadások árának jutaléka (román)
9 kiadások ára kiszámításának jutaléka (román)
10 visszautasított dosszié (román)
11 jóváhagyott dosszié után számított adó (román)
12 a jutalék nem számítandó (román)
13 az 1998/12-es törvény (román)
14 a jutalék számítandó (román)
15 esetenként (román)
16 rovatba (román)
17 nem áll fenn (román)
18 szerint (román)
19 esetenként (román)
20 visszautasított (román)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)
Egyetlen mozdulatsorral lökte be lábával az ajtót, dobta földre hátizsákját és támasztotta hátát a falhoz. Nagyot fújt a frufruja alá. Hajszálai néhány másodpercre a levegőbe emelkedtek, felvillantva a homlokán csillogó verejtékcseppek láthatatlan szálra fűzött apró gyöngyszemeit. A lépcsőzéstől még mindig zihálva lélegzett. Mindegy, kit érdekel ez most, amikor végre itt van a hétvége.
Friss tavaszi reggel volt, amikor Titánka belenézett a tükörbe, és azt mondta: eljött az idő a világmegváltásra, a dolgok nem mehetnek így tovább! Most mi jövünk, a jövő bajnokai! Az előttünk járók hibát hibára halmoztak, de most majd minden megváltozik! Új világ jön, meglássátok!
Initium finis. Vagyis tegnap történt, hogy az érintőkről kérdezte. Habár ő maga tangenseknek nevezte őket – lévén hogy mégis bennük van a „gens” szelleme, minden nemzetség összes vérvonala –, végül maradtak az érintőknél. A Szenior igazi úr volt, készségesen válaszolt: a kör számtalan pontját, elméletben, számtalan egyenes érintheti, kialakítva ezzel egy olyan szabályos területet, amely úgy világlik ki környezetéből, mint világítótorony az éjszakából.
Ebben az akciófilmben a főhős megmenti a világot egy olyan katasztrófától, ami normális körülmények között nem jöhetne létre, de mindig vannak olyan rossz emberek, akik a mások szenvedését saját javukra és gazdagságuk növelésére akarják kihasználni. A végén pedig elautózik a naplementébe egy rettentő giccses rockballada hangjaira a rejtélyes, ám rettentő szexis nővel.
Barnach néni két hete mondta, hogy a férjemmel nevet is cserélhetnénk. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta, a névváltás nem olyan egyszerű manapság, mint egy autó- vagy egy szívcsere. Amikor Gáborral befeküdtünk a klinikára, Dr. Forinum is mondta: a név az egyetlen állandó dolog az emberen.
A lakóházban gyakran mondogatták, hogy Sándor igazán megtisztelve érezhette magát, mivel Karola kevés ember kedvéért volt hajlandó viselni a fogait, és még kevesebbre mosolygott rá. Olyan pedig, akihez akadt némi kedves szava csupán egy volt, a fia, ám ő ritkán, olyan essünk túl rajta módon látogatta.
Oszt mikor gyünnek azok a tévések? – kérdezi Orsi néni izgatottan a férjétől. Guszti bácsi ugyanis reggel egy hatalmas pontyot fogott ki a vízből, ami rendkívüli dolognak számít. Harcsát már jóval nagyobbat is akasztott, de a csaknem harminckilós ponty kivételes fogásnak számít. Barátja – miután lefényképezte és videózta őt a zsákmánnyal – azonnal felhívta a híradót, azok meg rögtön ráharaptak, ahogy a szerencsétlen ponty is a horogra.
– Anya, kopogtak! – figyelmeztet kamaszodó fiam.
– Ma már a harmadik vendég, kár volt azt a firkászt beengedni – sóhajtok. Kötényembe törlöm a kezem, és ajtót nyitok. Egy negyven év körüli nő topog az ajtóban, Armani kabát, Gucci ridikül, nehéz édeskés illat lengi körül, kezében doboz.