Négyen négy napon át lovagoltunk Częstochowától Zamarskiig. A háború irányába tartottunk a békéért zarándokolva. A napi átlag, harminc kilométeres táv embert–állatot próbáló, ezért szünnapokat is iktattunk programunkba. Lóháton olyan eseménydús volt az idő, hogy szinte féltem, nem fogok tudni mit kezdeni szabadidőmmel. A lovak pihentek. Logisztikai emberünkkel együtt öten kísérleteztünk, hogy interneten szállást keressünk az előttünk álló újabb egyhetes szakaszra. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy szabadban fogunk éjszakázni. Másnapra megint esőt jósoltak. Átgondoltam, mit vállaltam ezzel az úttal én, aki nem részesült lovasképzésben. Mire alaposabban megijedtem volna, eszembe ötlött: az indiánok sem részesültek ilyen jellegű képzésben, mégsem estek le a lóról. Vagy vegyük példának bármely más természeti népet. A gyerekek szinte maguktól tanulnak meg lóháton maradni. Régebben minden parasztnak lova volt, ez mára úri huncutságnak bizonyul, hiszen egy állat fenntartásának ára több három autóénál… Arról nem beszélve, hogy az Európában élő lovak többsége nem A pontból B pontba nyargal oda és vissza, hanem egy karámban körbe jár, mert csak az a fontos, hogy az oktató elvegye a pénzt a tanulótól. Nekem már többször szóvá tették, hogy nem jól ülök a lovon, nem tartom be a megfelelő paramétereket. Mire ezt feleltem: – Csingacsguk se tarthatta be, doktorálni pedig nemcsak lovaglásból, hanem lassan-lassan krumplipucolásból sem lehetetlen. Az emberek egyre több akadémiát létesítenek. Szegény Platón… Vándor lovam, aki velem együtt szabadnapját töltötte Zamarskiban, sosem látott lovasakadémiát, de két évben egymás után kétezer kilométert ment Kazahsztánban… Nálam sokkal tapasztaltabb volt: ami a hosszú utakat illeti, reménykedtem, bíztam benne, hogy vele célba érek.
Vezetőnk, Farkas szólt, hogy segítenem kellene abrakolni, szénát és vizet adni a négy lónak. Szakadó esőben láttuk el őket. Mindegyik homlokát megsimogattam. Ártatlan lények, akik az ember kénye-kedvének vannak kitéve. Valahogy mindig elérzékenyülök tőlük. Sőt, amikor Piberben vagyok, Ausztria állami lipicai tenyészdéjében, meg is könnyezem őket, ahogy anyák napján a kancák kivágtáznak a népes közönség elé oldalukon csikójukkal a Radetzky-indulóra. A névadó tábornok is lipicain lovagolt.
Reggeli után Vándor fajtájáról olvastam: a furioso kialakulása a Császári és Királyi Ménesintézet megalakulását követően 1841-ben kezdődött. A hadászathoz szükséges nagy rámájú, csontos, tömeges, jó munkakészségű egyedek előállítása volt a cél. A fajta alapító ménjei Furioso Senior és North Star Senior, mindketten angol telivérek, jó csont alappal, szikár lábszerkezettel és kiemelkedő küllemmel, mely jó tulajdonságaik rendre megjelentek az utódokban, és tették őket arra alkalmassá, hogy meghatározó ménekké válhattak Mezőhegyes lótenyésztésében.
A zoknik kézzel kimosása ugyanúgy szabadnapi tevékenységnek számított, mint a séta. Legyalogoltam a közeli Mária kegyhelyhez, miközben Farkas és Krisz pányván tanították legelni a lovakat, ezzel is készülve egy esetleges szabadban alvásra. A lombhullató fák takarásában oltár állt, előtte padok. – Béke Királynője, segíts szállást találni lovasaidnak – suttogtam magamban. Holnap elhagyjuk lovainkkal Lengyelországot, ahol életemben először járok – gondoltam. Még gyerekkoromban olvastam Sienkiewitz Quo vadis című regényét, és nagy tisztelője vagyok Maximilian Kolbe minorita vértanúnak, nem utolsó sorban Szent II. János Pál pápának. Sokat adott ez a nép az emberiségnek. Mindezt fölemlegettem a vacsoránál szállásadónknak, Zebrok úrnak, aki láthatóan megörült barátaimnak. Odakint továbbra is szakadt az eső, mi pedig vidáman elbeszélgettünk a konyhaasztalnál. Farkas a háziasszonynak Csaba testvér által Częstochowában megáldott csodás érmet ajándékozott. Mindegyikünknek volt kedves szava vendéglátóinkhoz, akik még egy üveg finom fehérbort is tettek asztalunkra. Így, miután elköszöntünk tőlük, hamar nyugovóra tértünk. A földön aludtam egy szivacson, mellettem Ári, a jogász, logisztikai emberünk. Az éjszaka folyamán néha fel-felriadtam, hallgatva, ahogy kopognak az esőcseppek asztalomon. Egy kortárs japán szobrász, Yoshin Ogata jutott eszembe, aki meg tudta formálni fából a patakba hulló vízcseppet. Alkotása életre szóló élményt, ugyanakkor felhívást is jelentett számomra: bármit teszek, erre a nemes egyszerűségre törekedve kell tennem. Egy darabig még forgolódtam fekhelyemen, aztán elaludtam. A zápor reggelre sem állt el.
