Csak Isten a megmondhatója, hányféle ember él a Földön, és ha egyik-másik kilóg a sorból, mi tévelyíti el. Roger Hough egy farmon született és ott is élt. A szülei reggeltől estig dolgoztak, és kemény munkára fogták őt is. Egész évben minden segítő kézre szükség volt, a legapróbbakra is. A kisebb településen élő ember zárkózottabb, mint a városlakók, akik így vagy úgy, de hatnak egymásra. A farmer éli az életét, ahogy szüleitől vagy nagyszüleitől látta, és arra tanítja a gyermekeit is. A természetben minden kicsit más. Vagy inkább nagyon? A farmon élő gyermek láthatja, ahogy a kakas tojózza a tyúkot, vagy a csődör fedezi a kancát, és ugyanúgy veszi, mint azt, hogy süt a nap, vagy esik az eső. Ha meg is kérdezi, mi az, amit lát, és hogy miért csinálják, a válasz szűkszavú: hogy csirke legyen a tojásból, vagy, hogy kiscsikónk legyen. Amikor a gyermek eléri a pubertáskort, a jó vagy rossz sorsától függ, hogyan evickél át a buktatókon. Ha akad a környéken egy dörzsöltebb kamasz, az profán módon elröhögi neki, mit miért érez, és mit tegyen, hogy amit érez, minél jobb legyen. Ha csak kevésbé tapasztaltakra támaszkodhat, mi mást tehetne: magára hagyatkozva kezd ismerkedni a nemi ébredéssel.
Roger Hough – legalábbis azt hitte – ügyesen oldotta meg, hogy akkor szerezzen magának kellemes perceket, amikor csak akarja, és ne legyen kiszolgáltatva szülei dorgálásának: már megint lányok után kajtatsz? Csak akkor ijedt meg egy kicsit, amikor a szomszéd farmra új tulajdonos költözött, és volt a családban egy lány is. Nem lehetett volna világraszóló szépségnek mondani, de ahogy elnézte, úgy érezte, mocorog a testében valami. Olyasmi, amit eddig csak akkor érzett, ha eszébe jutott a legédesebb titka. A lány észrevette az érdeklődését, és értett hozzá, hogyan vonja magára a figyelmét. Csinosan öltözött, mindig nett volt, és úgy intézte, hogy minél gyakrabban vezessen az útja Rogerék farmja felé, vagy ugyanakkor induljon a városba, amikor a fiatalember. Senki nem csodálkozott, hogy félév múlva összeházasodtak. Roger szülei megnyugodhattak, hiszen akkoriban már, ha szemérmesen is, de sokat beszélgettek fiuk furcsaságáról.
– Én az ő korában, már folyton a lányok sarkát tapostam – mondta az apja.
Juhász Dósa János | A (felvidéki) magyar Agatha Christie: Vígh Rózsa
A 95 éve Sarkadon született és 86 éves korában Budapesten elhunyt Vígh Rózsát alig pár sorban említi a szlovákiai magyar irodalmi lexikon, amely kizárólag mint meseírót ismeri. Nem tud arról, hogy az évekig a gömöri Korláton élő, és a csoltói születésű orvos férje oldalán kultúrát „csináló” írónő számtalan bűnügyi és erotikus történetet hagyott az olvasóira (sőt kéziratban is nem egy várja, hogy végre megismerhessék), s Peterdi Pál a magyar Agatha Christie-nek nevezte.
– Egészségileg rendben van. A katonaságnál megvizsgálták. Mondták volna, ha...
– Talán a férfiakhoz húz...
– Teremtő Isten, még csak az kéne! – jajdult fel az anya. – De, hát észrevettük volna. Nincs több barátja, mint másnak, és akik vannak, világszerte híres kanok. Nem érdekli őket más, csak a lány és a tánc.
– Rogert pedig csak a tánc, és ki tudja, mi még? Azt hiszem, örökre felhagyhatunk a reménnyel, hogy valaha is nagyszülőkké tegyen bennünket – sóhajtotta az apa.
A lakodalom hétfarmra szóló volt. Szerencsére Suzanne-nak volt tapasztalata a szexben, mert különben Roger nemigen állt volna helyt a nászéjszakán, akárcsak rengeteg férfi társa, aki a végre elért céltól, a kudarc rémétől, sokszor napokra is impotenssé válik.
– Engedd el magad... drágám! – súgta a fiatalasszony. – Ölelj át, meglátod milyen jó érzés. Csak csókolj, hiszen házasok vagyunk. Azt hittem, annyira vallásosan neveltek, hogy betartottad a tízparancsolatot, azért nem nyúltál hozzám eddig, de úgy látom, neked még sosem volt dolgod nővel – suttogta Suzanne, és csakhamar bebizonyította Rogernek, hogy sok jó dolog létezhet a világon, de holtbiztos, hogy a szeretkezés is közéjük tartozik.
Tíz év telt el. A fiatalok jól megvoltak. Két fiuk is született. Ám ahol túl nagy a boldogság, vagy legalábbis a látszat azt sejteti, oda csakhamar ellátogat a balsors. Roger Hough ebéd közben, az asztalnál ülve agyvérzést kapott, és alig néhány óra alatt meghalt. Harmincöt éves volt. Az embereket megdöbbentette az eset. Ilyen fiatalon? A halál nem válogat. Ma már nincs korhoz kötve az elmenés. Infarktus, agyvérzés érhet tizenéveseket is. Hát csoda? Ahogy manapság élnek az emberek… Rohanás, ital, drog, válások. Igen ám, de Houghék példás családi életet éltek, Roger nem ivott, nem dohányzott, és mindig olyan angyali nyugalommal vette az akadályokat, mint akinek kötélből vannak az idegei.
Suzanne vigasztalhatatlan volt. Csak sírt és sírt, és úgy érezte, sose apadnak el a könnyei. Nem is a gyász miatt érzett fájdalom ríkatta, hanem a szégyen, mert ugyan kinek is mondhatná el ezen a cserfes világon, hogy a hites urát rajtakapta a szérűben a kendermagos tyúkkal. Váratlanul ment be és nesztelenül. De kibírta, hogy ne szóljon. Volt ereje kitámolyogni. Tudta, hogy veszekedéssel nem sokra menne. Az utóbbi időben Roger egyre kevesebbszer nyúlt feléje esténként, de hát a fáradtságával magyarázta az érdektelenségét. Soha nem beszélne róla senkinek, de azon a napon, amelyen Roger rosszul lett, ő csak a második fogásnál kezdett enni, és sokatmondóan megjegyezte: a levest a kedvenc kendermagos tyúkodból főztem. Remélem, így is jólesett!
A többire már nem érdemes szót vesztegetni. Csak Isten a megmondhatója, hányféle ember él a Földön, és mi teszi őket olyanná, amilyenek?!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
