

A 95 éve Sarkadon született és 86 éves korában Budapesten elhunyt Vígh Rózsát alig pár sorban említi a szlovákiai magyar irodalmi lexikon, amely kizárólag mint meseírót ismeri. Nem tud arról, hogy az évekig a gömöri Korláton élő, és a csoltói születésű orvos férje oldalán kultúrát „csináló” írónő számtalan bűnügyi és erotikus történetet hagyott az olvasóira (sőt kéziratban is nem egy várja, hogy végre megismerhessék), s Peterdi Pál a magyar Agatha Christie-nek nevezte.
Első könyve 1956-ban jelent meg, közösen Csontos Vilmossal, s az egyfelvonásosokat (Bajos leánykérés – Különös eljegyzés) tartalmazott. Ezt három évvel később újabb közös, ezúttal már mesekötet követte, Rényi Magdával (Különös látogatók). Önálló, meséket tartalmazó kötete A póruljárt gazdag ember címmel 1961-ben jelent meg. A kötetet mind Fábry Zoltán, mind Tolvaj Bertalan elismeréssel fogadja. Később több antológiában (Születésnapi ajándék, A mullók városa) és a legkisebbek számára készült olvasókönyvben is megjelenik egy-egy meséje. 1970-ben veszi fel a Linda Taylor álnevet (ahogy műfajtól függően időnként használja az Iván Rozália és L. Timothy neveket is), s megteremti New York-i nyomozóját, Sinus felügyelőt, és levakarhatatlan munkatársát, Bloodot, akik élete végéig hűségesen elkísérik. Mintegy húsz bűnügyi története jelenik meg, sok-sok filléres lapban közlik egy-egy remekbe szabott krimijét (IM, Tetthely), amelyek méltó párjai Roald Dahl meghökkentő történeteinek.
S eljön a nyolcvanas évek vége, amikor a Krimi Könyvtár sorozatban Peterdi Pál szerkesztésében napvilágot láthat az első két Sinus-történet, a Tökéletes gyilkosság és Az elátkozott szalon. A kötetet rövid idő alatt elkapkodják (ne feledjük, egy-egy ilyen krimi több tízezres példányban jelenik meg!), s a rendszerváltásig további hat kötet (Egérút, Halálos ütés, A Simpson-ház titka, Parázs a hamu alatt, Halálos ölelés, Istenkísértés, Mákony) jelenik meg. „A magyar Agatha Christie” – írja róla a neves humorista, köteteinek szerkesztője, Peterdi Pál. A két felügyelő több tíz ügyben nyomoz együtt, a hatalomváltás után egyedi kiadásokban, a soproni Novum Verlag gondozásában (Élveboncolás, A halál nőnemű?), más kiadók (Halál borítékolva, Méreg ajándékba, Nyomában a halál), és élete végén saját kiadásban adja ki bűnügyi és egyéb (a krimik mellett idővel visszatért a gyerekekhez, s olykor az erotika mezejére is elkalandozott) történeteit, amelyekben nem ritka a többszörös csavar. Egy-egy történeten belül pszichológiai mélységekbe, sokszor a pokol bugyraiba is eljutunk, amikor különböző kéjencekkel, elmebetegekkel találjuk magunkat szembe.
Vígh Rózsa tájékozott a tudomány legújabb vívmányaiban, s egy-egy alkalommal még a jövő mezejére is elkalandozik, s hamisítatlan sci-fi krimiben van részünk. Van krimije, amely szinte már a fi lmig is eljut, ahogy többet színpadi művé is átír (A Simpson-ház titka – A lejtő meredek). Az utolsó Sinus-történetet 2010- ben írta (Miss Szimat), amely a sorozat számos darabjával együtt kéziratban várja a megjelenését.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Túl nagy az ökológiai lábnyomod. Te egy baromi nagy ökológiai lábnyom vagy, agyontaposod a szeretteidet.
- Na, jól van, széndioxidot lélegzek ki, azt is hagyjam abba? Az lenne az abszolút „zero waste”.
- Ha jól látom, Magyarországról posztolsz. Akkor fehér vagy, ráadásul profilképed alapján férfi is - tehát a legbűnösebb lény a Földön. Szóval nem lenne kár érted.
…Ha Bori Imréről beszélünk, mi a legfontosabb? Írt egy külön könyvet rólunk. Számba vett bennünket, rendszerezett bennünket, öntudatossá tett bennünket. De ha nem lennénk ennyire szubjektívek, akkor láthatnánk, ennél sokkal többet tett. Olyan művet épített, amely a mi városunk is, bennünket is befogadott, de olyan város, amely továbbépíthető, amelynek utcái többfelé nyílnak, és helyet adnak újabb épületeknek is. Szinte kínálják a továbbépítés lehetőségét.
A XVIII. században emelt, egykori Lénárd-féle magánház helyén épült palotában kapott helyet a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége, akkor már ötvennél is több éve. A nehéz vaskapun belépve mindig hűvösség fogadott, a négyszögletes belső udvartól kétszárnyú ajtó választotta el a szárazkapu-bejáratot, amelyben balra fordulva lehetett feljutni az épületbe.
Több korban is ismertem Bori Imrét. Talán pontosabb leszek, ha hozzáteszem, hogy e korok között akadtak olyanok is, melyekben inkább tudtam róla, mint ismertem. Így például gimnazista koromban, Becskereken. Egy ideig Vigh István volt a magyartanárom (és osztályfőnököm is). Ő többször említette Bori Imrét – főiskolai évfolyamtársát.
Dr. Bori Imre Tanár Úrral való személyes ismeretségem a Magyar Tanszékre való beiratkozásommal kezdődött. Így nekem is – mint ahogy a nagyszámú, szűkebb és tágabb pátriánkban szorgoskodó magyartanárnak, újságírónak, írónak, költőnek, irodalom- és színházkritikusnak, művészet- és művelődéstörténeti szakembernek – a tanárom lett.
„…Jókai írófejedelemmé tudott válni: megvolt hozzá a népszerűsége és a közönsége, s nagyon körültekintően vigyázott is magára, hogy megalapozza és növelje ezt a popularitást” – meséli Jókai Mórról Szilágyi Márton magyar irodalomtörténész. A reformkor közkedvelt szerzőjének írásai ma is kihatnak, meghatározzák irodalmunkat. Szilágyi Mártonnal együtt emlékeztünk a 120 éve elhunyt íróra: beszélgettünk a költészetéről, az írói karrierjéről, de még a Petőfivel ápolt barátsága is szóba került.
Egyszer aztán Bori tanár úr azzal jött be az órára, hogy mindenki kerítsen egy papírlapot, majd firkantsa rá, mi jut eszébe arról, hogy: HÍD. Különben ha valakinek nincs kedve hozzá, nem muszáj. Úgy emlékszem, mindenkinek volt kedve. Gondom, azt mindenki tudta, ha nem is olvasta folyton, hogy létezik ezzel a névvel Újvidéken egy folyóirat, amelyiket a két világháború közt alapítottak, elhamvadt a második világégésben, hogy később újrainduljon. Felröppenjen vörös főnixként a felszabadulás után.
Az ún. szlovenszkói magyar irodalom egyik első halottja volt Mihályi Ödön. Négy év után követte a még a nagy háborúban tüdőlövést kapott Merényi Gyulát, s majd őt is négy évre rá követi Jarnó József (róla majd májusban). Mindhárman szorosan kötődtek Kassához, köteteik java is itt jelent meg.
Egy nyáron apósom-anyósom gyógyfürdőbe utazott, ránk hagyták a házat, amelyet Klebersberg Kunó kultuszminisztersége idején a falusi tanítóknak építettek. Feleségem tervbe vette, hogy kimeszeljük a konyhát. A szomszéd parasztasszonyhoz fordultunk mészért. „Mesz köll? Adok, amennyi köll” – mondta, bizonyítva jó szándékát és a nyelvjárásgyűjtők igazságát is: a mész főnév szerte az országban mesz alakban él.
Ezelőtt húsz évvel – de harminccal végképp – semmi esélyét nem láttam annak, hogy legyen majd egy egész Kárpát-medencét átfogó irodalmi lap, amely magyar nyelven, magyar kortársakat fog közölni és olykor személyesen – de virtuálisan gyakrabban – szorosabbra fűzi annak a szövetnek a szálait, amit magyar irodalomnak nevezünk. Persze, nemcsak irodalomnak, hanem kortárs magyar kultúrának is. 50 lapszám a bizonyítéka ma, hogy ez nem csak az én vágyam volt, hanem sokunké: és be is teljesült.