Az elmúlt hetekben értékekről és emberi viszonyulásokról írtam. Ezeket négy csoportba osztottam, s jelképesen égtájakként ábrázoltam. Tettem mindezt azzal a céllal, hogy egy eszközt adjak azoknak, akik az önismeret göröngyei között keresnek némi kapaszkodót. Elhelyezni magunkat, tisztába válni azzal, hogy hol is állunk, mi az, ami tetteinkből, viselt dolgainkból – emlékszel még a mítoszra? – kiderül. Illetve természetesen a folytatás az lesz, hogy elképzeljük, a tényleges „értékamőbát” hogyan szeretnénk módosítani, hogy az az elképzelt, megálmodott énünket tükrözze. Hol vannak azok a területek, amelyeken növekednünk, fejlődnünk kell.
A mostani írás viszont nem értékekről szól, hanem azok ellentétéről beszél. Már csak azért is fontosnak tartom ezt, mert ha nem, még az az érzése lehet az embernek, hogy ez egy rózsaszín, habos, púderillatos sorozat, s a boldogság nem más, mint a kényelembe, lustaságba és ernyedtségbe süppedt állapot, a dagonya. Miközben ez – persze – nem így van. A boldogság egyensúlyának a megtapasztalása szöges ellentéte a renyheségnek, egy folyamatos készenlét, látásunk és önlátásunk mikroszkóppontosságúvá állítása, döntéseink következetes és tudatos végigkövetése, illetve a buktatók és csapdák elkerülése elsősorban. Ehhez pedig foglalkozni kell a buktatókkal és a csapdákkal, vagyis a rosszal, a bűnnel, a gonosszal.
Mi a gonosz forrása? – kérdezte magától az emberiség öntudatra ébredésének hajnalától kezdődően. Hiszen gonosz létezik körülöttünk. Rossz dolgok történnek jó emberekkel, igazságtalanság mindenhol van. Néha, véletlenszerűen valami csapás ér egy ártatlant, máskor pont az emberi sötétség csap agyon valamit. Miért van ez? Mi a forrása, oka?
Az ókor óta kultúrkörünkben egy úgynevezett dualista felfogás vált uralkodóvá, miszerint a világnak van egy jó és egy rossz princípiuma, ami folyamatos küzdelemben áll egymással. A jó jó dolgokra ösztönöz, a gonosz rossz dolgokra vesz rá. Ugyanezt az utat folytatta a kereszténység is, amikor megszemélyesítette, reális identitással ruházta fel a gonoszt, elnevezve ördögnek, sátánnak, démonnak azt. Ez a negatív princípium, s annak megtestesített megnyilvánulásai nem erősebbek, mint az Isten – így a keresztény teológia – s majd a végső időkben a Teremtő rendje és akarata győzni fog, de addig az emberi szív csatatérré változik, döntéslehetőségünk a jó és rossz közötti választásban testesül meg.
Sajnos én ezzel az elképzeléssel nem tudok egyetérteni. Hiszen vagy az Isten nem elég erős ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra elbánjon a gonosszal, vagy nem akar elbánni vele, ami aztán újabb problémákhoz vezet, amit most – helyszűke miatt – nem részletezek.
Szerintem nem létezik valóságos identitással, élettel rendelkező sátán, ördög. Sőt nem létezik valóságos gonosz sem. Mindaz, amit erkölcsi gonosznak nevezünk, az nem valamilyen sötét oldal, hanem csak a jónak, az értékesnek az életet akarónak a hiánya létezik. A természetben sem létezik gonoszság, hanem az élet különböző megnyilvánulásainak az egymással találkozását látjuk. Az oroszlán megeszi a gazellát, de ebben egyik sem gonosz, mindkettő élni akar, szaporodni, gyarapodni. Ugyanígy az erkölcs világában, az emberi, szellemi szférában sem létezik valóságos gonosz, csupán az építőnek, a természetesnek, az emberinek és értékesnek a hiánya van.
Így például a gyávaság a bátorság hiánya, az irigység az empátia hiánya, az agresszió a békeakarás hiánya, a lustaság a szorgalom hiánya és így tovább. Nem létezik egy olyan szféra az emberi életben, ami rossz, s ahonnan kiárad a gonosz cselekedet, hanem csak az erőnek, a jó akarásának a hiányosságai vannak. A rossz forrása az emberi élet tátongó üressége, egy értékvákuum, amibe belezuhan az ember.
Ez a felfogás – nyilvánvalóan – egyedül az egyént teszi felelőssé a rosszért. Nem lehet rákenni senkire a tetteinket. Nem az ördög vett rá, nem egy démon szállt meg, hanem a bennem levő űr és hiányosság vált nyilvánvalóvá. Bűnöm az én bűnöm, bocsánatkérésem – azaz az űr betömése – az én munkám, a bocsánat elnyerése pedig az Isten beteljesítő ereje.
Ezzel a felfogással az embernek az a célja, hogy önmagát folyamatosan tisztítsa, formálja, űrjeit feltárja és betömje jóval.
Nos, így, a végére, megkérdezheted, hogy jó, persze, ez így okés, csak az a baj, hogy ennek az űrnek, ami ezek szerint nem létező, hanem éppenséggel hiány, igencsak valóságos következményei vannak: háborúk, igazságtalanságok, lopás, csalás stb., ami tuti valóságos. S hát igen, ez teljesen igaz. A hiány valóságot szül, a semmi valamivé válik, ami következménnyel jár a világban. Ez igaz. Éppen ezért kell az embernek arra figyelnie, hogy az önmagában levő űrt betömje, annak érdekében, hogy az nehogy kiáradjon, s valóságot alkosson. S ez rajtunk áll…
