Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is. A por lassan átszivárgott a bőrön, belebújt a pórusokba, lerakódott az erekben, az idegsejtek közé, a szem csarnokvizébe. S ettől az emberek is porosak és okkersárgák lettek mindenestül. Talán hajnalban jutott egy kis enyhület, támadt némi szél, s derengett fel pár színárnyalat, de a felkelő Nap megperzselte a szelet, kifakította a színeket.
Okkersárga házainkból, okkersárga szemekkel szemléltük az okkersárga eget, az okkersárga szomszéd utcát, okkersárga járókelőket. Éreztünk bágyadt, poros, okkersárga érzéseket, s agyunkon átcammogtak okkersárga gondolatok. Ahogy teltek a napok, hetek lassan elhittük, hogy a világ márpedig ilyen: okkersárga. S nekünk, okkersárga embereknek az a dolgunk, hogy belélegezzük minél jobban a port, elfogadjuk a bágyadt nap okkersárga porsugarait, sőt kívántuk már, hogy mihamarabb váljunk minél porosabbá. Erről prédikált vasárnap a pap is a misén, ki kezdetben kérte az enyhületet, de aztán maga is beletörődött a világ poros mivoltába, s hirdetett boldog okkersárga mennyországot, az okkersárga barokkangyalkák között. A világ, s benne a lét porból van, porrá lesz, a por manna, mely ránk hull, az okkersárga malaszt, mely a bágyadt porvilág arcát glóriaként keretezi.
Aztán keletről fújni kezdett délben a szél. Kezdetben gyenge volt, olyan, mint a hajnali, amit gyorsan legyűr a Nap. Egyedüli érdekessége az időzítése volt: délben. Az emberek lassan felemelték fejüket, beleszimatoltak a szélbe, de mivel csak porral telt meg az orruk, vissza is hajoltak okkersárga valóságukba. Aztán a szél erősödni kezdett, felkavarta a port, szaladt vele, vitte, felleggé formálta. Megtöltötte a szemeket, bebújt az ablak keretei mellett a házba. Porapokalipszis indult, mintha a sok kipárolgott, fényből sült és pergő por el akarná végérvényesen nyelni a világot.
De a szél után – mondom, keletről – árnyékok kezdtek az égre felúszni. Okkersárgák voltak, de mégis másak, mint a mindig tiszta, porból szőtt okkersárga ég. Amint közeledtek ormótlan testük lassan eltakarta a Napot is. A világ sötétségbe borult. Villámok cikáztak az égen, a dörgéstől megremegett a ház, s benne az ember is. Félve menekült minden, odújába a nyúl, szobájába az ember. Vonyítana a farkas is félelmében, de nem mer, csak sandít ijedten, szemében megremeg a por. S aztán esni kezd. Először hatalmas cseppekben, aztán apróbbakban, de olyan sűrűn, hogy fátyollá változik. Semmit se látni, mintha tengerré válna a sok eső, mely elnyelni készül mindent.
Sokáig tart a vihar. Túl sokáig, mindenki rettegve bújik össze, s kínjában már azon is csodálkozik, hogy lélegzeni tud. Hideg lesz, a félelem árnyékként kúszik a retinára, az egyesek magányába burkolózik a világ. De lassan vége szakad a viharnak is. Gyérülnek a felhők, oszlik az eső is, mögötte pedig ezer színben pompázik a tisztára mosott világ. Kék szökik végig az égen, a Nap sárgája tisztán süt alá, a fák koronája zölden tündököl, a patak ezüstös, a szem barna, a pipacs piros lesz. Nincs már por, nincs bágyadtság, s a pöffeszkedő okkert visszaparancsolja a zengedelem a helyére. A kislány torkából ének szalad ki, amint csodálkozva széttekint: minden szép. Ugyanolyan, mint volt, de mégis más, színes, tiszta. Megnyílik a láthatár, s vele együtt megtisztul a tudat, forr az érzelem, sustorog a remény. Húsvét lett!
Mert okkersárga porvilágban élünk. Okkersárgára kövesedett rendszereket cipelünk, okkersárga bágyadtsággal fogadjuk el világunk fonákságait, igazságtalanságait, s ha valaki arról beszélne, hogy a dolgok nem kell porosak legyenek, hanem belül, a homok alatt színesek, élők, húsosak és nedvesek, csak legyintünk, badarság. A valóság másról szól. A valóságban a legporosabb uralkodik, a kevésbé sárgán. A valóságban az ügyeskedő halad, az igaz marad. A valóságban csak a porból lettünk, porrá válunk lapos, száraz és unalmas tényszerűsége létezik.
Ám húsvét a hatalmas vihar, ami nagypéntek tragédiájának a sötétségéből bontakozik ki, amikor a porapokalipszis ellepi az egész világot. De jön a hatalmas vihar, s lemossa a világ porát, hogy a valóság átadja helyét az igazságnak.
Nem tudom, hogy mit láttak azok a tanítványok a húsvéti sírnál. De egy dologban biztos vagyok: amit igaziból láttak, nemcsak a szemek egykedvű tényszerűségével, hanem a szellem tisztaságával az egy színes, tiszta, reményteli és igazságos világ volt. Az igazi világ, s ez dalra fakasztotta őket.
