

Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is. A por lassan átszivárgott a bőrön, belebújt a pórusokba, lerakódott az erekben, az idegsejtek közé, a szem csarnokvizébe. S ettől az emberek is porosak és okkersárgák lettek mindenestül. Talán hajnalban jutott egy kis enyhület, támadt némi szél, s derengett fel pár színárnyalat, de a felkelő Nap megperzselte a szelet, kifakította a színeket.
Okkersárga házainkból, okkersárga szemekkel szemléltük az okkersárga eget, az okkersárga szomszéd utcát, okkersárga járókelőket. Éreztünk bágyadt, poros, okkersárga érzéseket, s agyunkon átcammogtak okkersárga gondolatok. Ahogy teltek a napok, hetek lassan elhittük, hogy a világ márpedig ilyen: okkersárga. S nekünk, okkersárga embereknek az a dolgunk, hogy belélegezzük minél jobban a port, elfogadjuk a bágyadt nap okkersárga porsugarait, sőt kívántuk már, hogy mihamarabb váljunk minél porosabbá. Erről prédikált vasárnap a pap is a misén, ki kezdetben kérte az enyhületet, de aztán maga is beletörődött a világ poros mivoltába, s hirdetett boldog okkersárga mennyországot, az okkersárga barokkangyalkák között. A világ, s benne a lét porból van, porrá lesz, a por manna, mely ránk hull, az okkersárga malaszt, mely a bágyadt porvilág arcát glóriaként keretezi.
Aztán keletről fújni kezdett délben a szél. Kezdetben gyenge volt, olyan, mint a hajnali, amit gyorsan legyűr a Nap. Egyedüli érdekessége az időzítése volt: délben. Az emberek lassan felemelték fejüket, beleszimatoltak a szélbe, de mivel csak porral telt meg az orruk, vissza is hajoltak okkersárga valóságukba. Aztán a szél erősödni kezdett, felkavarta a port, szaladt vele, vitte, felleggé formálta. Megtöltötte a szemeket, bebújt az ablak keretei mellett a házba. Porapokalipszis indult, mintha a sok kipárolgott, fényből sült és pergő por el akarná végérvényesen nyelni a világot.
De a szél után – mondom, keletről – árnyékok kezdtek az égre felúszni. Okkersárgák voltak, de mégis másak, mint a mindig tiszta, porból szőtt okkersárga ég. Amint közeledtek ormótlan testük lassan eltakarta a Napot is. A világ sötétségbe borult. Villámok cikáztak az égen, a dörgéstől megremegett a ház, s benne az ember is. Félve menekült minden, odújába a nyúl, szobájába az ember. Vonyítana a farkas is félelmében, de nem mer, csak sandít ijedten, szemében megremeg a por. S aztán esni kezd. Először hatalmas cseppekben, aztán apróbbakban, de olyan sűrűn, hogy fátyollá változik. Semmit se látni, mintha tengerré válna a sok eső, mely elnyelni készül mindent.
Sokáig tart a vihar. Túl sokáig, mindenki rettegve bújik össze, s kínjában már azon is csodálkozik, hogy lélegzeni tud. Hideg lesz, a félelem árnyékként kúszik a retinára, az egyesek magányába burkolózik a világ. De lassan vége szakad a viharnak is. Gyérülnek a felhők, oszlik az eső is, mögötte pedig ezer színben pompázik a tisztára mosott világ. Kék szökik végig az égen, a Nap sárgája tisztán süt alá, a fák koronája zölden tündököl, a patak ezüstös, a szem barna, a pipacs piros lesz. Nincs már por, nincs bágyadtság, s a pöffeszkedő okkert visszaparancsolja a zengedelem a helyére. A kislány torkából ének szalad ki, amint csodálkozva széttekint: minden szép. Ugyanolyan, mint volt, de mégis más, színes, tiszta. Megnyílik a láthatár, s vele együtt megtisztul a tudat, forr az érzelem, sustorog a remény. Húsvét lett!
Mert okkersárga porvilágban élünk. Okkersárgára kövesedett rendszereket cipelünk, okkersárga bágyadtsággal fogadjuk el világunk fonákságait, igazságtalanságait, s ha valaki arról beszélne, hogy a dolgok nem kell porosak legyenek, hanem belül, a homok alatt színesek, élők, húsosak és nedvesek, csak legyintünk, badarság. A valóság másról szól. A valóságban a legporosabb uralkodik, a kevésbé sárgán. A valóságban az ügyeskedő halad, az igaz marad. A valóságban csak a porból lettünk, porrá válunk lapos, száraz és unalmas tényszerűsége létezik.
Ám húsvét a hatalmas vihar, ami nagypéntek tragédiájának a sötétségéből bontakozik ki, amikor a porapokalipszis ellepi az egész világot. De jön a hatalmas vihar, s lemossa a világ porát, hogy a valóság átadja helyét az igazságnak.
Nem tudom, hogy mit láttak azok a tanítványok a húsvéti sírnál. De egy dologban biztos vagyok: amit igaziból láttak, nemcsak a szemek egykedvű tényszerűségével, hanem a szellem tisztaságával az egy színes, tiszta, reményteli és igazságos világ volt. Az igazi világ, s ez dalra fakasztotta őket.
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!