Körösfői-Kriesch Aladár: Dávid Ferenc az 1568-as tordai országgyűlésen/Forrás: Wikipédia, Tulajdonos:Tordai Történeti Múzeum
Itt a szöveg: „Urunk ő felsége miképen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősiti, tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják, hirdessék kiki ő értelme szerént, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse az ű lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításért, mert az hit istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”
Jó cikornyás, ugye? Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként! Egyszer átírom mai magyarra!
„Urunk őfelsége, a vallással kapcsolatban, a mostani gyűlésen megerősíti azt, amit az országgyűlési képviselőkkel korábban döntött, miszerint a papok saját hitük szerint hirdessék a különböző helyeken az evangéliumot. S ha ez a tanítás a közösség számára elfogadható, akkor rendben is van, ám ha nem az, akkor az adott gyülekezetet senki se kényszerítse olyan pap hallgatására, akinek hitével egyet nem tudnak érteni, ugyanis ez elfogadhatatlan lenne a lelkiismeretük számára. Ám tarthassanak, választhassanak olyan papot, akinek a tanításával egyetértenek. Ennek érdekében pedig sem a püspökök, se mások, a papokat ne bánthassák. A korábbi rendeletek értelmében, senki se szidalmaztassék a vallása miatt, és senkinek sem engedtetik meg, hogy bárkit börtönnel vagy a szolgálati helyéről való elmozdítással fenyegessenek a tanításáért, mert a hit Isten ajándéka. Ez a hit pedig az Isten Igéjét magyarázó prédikálás hallgatása által születik.”
Nem a legjobb fordítás, belátom, de arra törekedtem, hogy lehetőleg minden részecske legyen benne, s – amennyire lehetséges – legyen egyértelmű, hogy kikre, mire gondolnak a szövegezők. Most azt következik, hogy részekre szedjük, s elemezzük a szöveget:
„Urunk ő felsége”: János Zsigmond választott, de meg nem koronázott magyar király, Erdély fejedelme.
„…miképen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött…”: láthattuk a korábbi szövegekben, hogy Erdélyben is születtek korábbi határozatok, amelyek a vallási kérdést kívánták szabályozni. Ha ezeket egybevetjük azt fogjuk látni, hogy Erdély szempontjából politikai cél az ország mihamarabbi „protestantizálása”, hiszen a katolikus (többnyire) németpárti, a protestáns pedig (többnyire) törökpárti, a megmaradás hullámzása akkor pedig a török felé irányította a ladikot. Mindez viszont nem jelentett tényleges katolikusüldözést Erdélyben. Egész régiók, több nemesi udvar maradhatott meg a régi hiten, anélkül, hogy bárki is fegyverrel kényszerítette volna őket bármire.
„…azonképen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősiti…”: Ez tehát nem valami új, hanem a meglevő folyamat kiegészítése, formálása, pontosítása. A hit üldözése el lett vetve, még akkor is, ha azért a pálya keményen lejtett a protestánsok javára, most viszont rendezni kellett a papok és a gyülekezetek státusát és egymáshoz való viszonyát.
„…tudniillik hogy mindön helyökön az prédikátorok az evangeliomot prédikálják…” No, itt már látszik, hogy ezt a szöveget protestánsok fogalmazták. A protestantizmus logikája e tekintetben a következőképp működik: Isten magát kijelentette a Bibliában. Mindaz, amit az Isten az embertől elvár, ami szükséges a megigazuláshoz és az üdvösséghez, a Szentírásban található. E könyv viszont helyenként homályos, nehezen érthető, máshol meg könnyen hozzáférhető. Ahhoz, hogy az igazságot megértsük, felkészült emberekre van szükség, akik életük arra teszik, hogy emészthetővé, felfoghatóvá tegyék az Írást. A módot ahogy ezt a gyülekezet elé tárják prédikációnak vagy tanításnak nevezik. A protestáns pap elsősorban tehát nem a szentséget mediáló személy, hanem Isten Igéjének értelmét közvetítő magyarázó. Helyes tehát nem papnak, hanem prédikátornak nevezni, hiszen ez a fő feladata. A kényeskedő lelkész vagy a számomra bombasztikusnak tűnő lelkipásztor jóval későbbi korok terméke.
Terjedelmi okokból itt megszakítom a határozat szövegének az értelmezését, de jövő héten pontosan innen folytatjuk majd. Kitartást, testvérek!
