Heyer Arthur: Fiatal angóra macska (olaj, vászon, 40× 50 cm) - Forrás: Wikimedia Commons
A macskánk levadászott egy galambot. Ebben semmi meglepő sem lenne, ha mondjuk falun élnénk, de mi Kolozsvár zsúfolt és zajos belvárosában élünk, egy tömbház magasított első emeletén. A szegény szárnyas pont az erkélyünkön próbált pihenni egy kicsit, amikor a fenevad rátámadott. A dolgot tovább színesíti az is, hogy a mi macskánk apró gomolyag volt, amikor bebújt pont az irodám nyitott ablaka előtt, egy építőállvány árnyékába egy nyári napon. Azóta velünk él. Igazi házimacska, aki puha paplanon bóbiskol napközben, azzal a tudattal, hogy táljában mindig ott a táp és a víz, hogy kap fincsi falatokat. Kicsit kövér is, pontosabban jóltáplált, s hízelgő, aki szereti, ha simogatják, labdákkal játszik, ha úgy akarja, s mint egy szeszélyes főúr – ha kedve szottyan – oda-oda kap a simogató kéz felé.
Ez az állat sohasem vadászott semmire. Nem is volt szüksége rá, nem is mutatta neki senki, hogy mit kell tennie. Ám mégis, abban a fatális pillanatban magától tudta, hogy most mozdulatlanul kell várjon rejtekhelyén, addig míg elérkezik a megfelelő pillanat. Nem láttam a harcot, de magam előtt látom: a macska egy pad mögé húzódik, amikor látja, hogy a fiatal galamb az erkélyre készül leszállni. Sárga szemei villannak, szétfolyik benne az adrenalin, az izmai megfeszülnek, mint egy rugó, mozdulatlan lesz. Szájában bizsereg a harapás vágya, idegszálai kiszabadulnak a bőre alól, meghosszabbodnak, s körülfonják a mit sem sejtő galambot. Vár. Nem moccan, láthatatlan, mint egy árnyék, lesi a megfelelő pillanatot. S pont akkor, amikor kell, mint egy golyó, előre ugrik. Feje s mancsai olyanok, mint egy buzogány. Az ütés váratlanul éri a galambot, amelyik ösztönösen felrepülni próbál, de elkésett. A macska ütése elkábította a galambot, a mancsokból kivillanó éles karmok belemélyülnek a bőrébe, s a hatalmasra tátott száj szempillantás alatt összecsukódik a galamb nyaka körül. A vér íze édessé válik a macska szájában, a szorítás kéjes, az áldozat vergődése csak fokozza a gyönyört. A galamb vergődik, páni félelem uralkodik el rajta, mindene fáj, azt sem tudja, hogy mi lett vele, de érzi, hogy ez a rátekeredő fenevad mintha szorítaná, szívná, harapná ki belőle az életet. Amikor elfogy a galamb ereje, a macska felengedi a szorítását, győzött, s talán még reméli is egy kicsit, hogy az áldozat menekülni próbál, mert akkor újra rákulcsolódhat, s érezheti azt a kéjes gyönyört. Majd, amikor mancsai között elernyed a madár, fogai közé fogja, s diadalmámorosan besétál vele a lakásba, hogy prédáján megosztozzon velünk is.
Honnan tudta ez a kövérkés házicica, hogy miképp kell ezt csinálni? Nem tanította senki rá, tévében nem látta, s mégis mindent pont úgy tett, mintha mindennap így szerezné az ételét. Sőt még éhes sem lehetett. De mégis évmilliárdok evolúciója, agyvelőbe, kromoszómába írt mintázata mozgásba lendült, aktivizálódott, s összpontosult a mi Gyuri cicánkban. S nem csak ő támadt, hanem vele együtt lendült a kardfogú, a bengáli és a szibériai tigris, a barlangi és afrikai oroszlán, az ős és a mai párduc, meg a ma élő és a kihalt ragadozók hatalmas csapata. Csodálatos és bámulatos egyszerre, lenyűgöző látvány, amint a természet ilyen rejtélyes módon, búvópatakként, gejzírként a felszínre tör Kolozsvár belvárosában, egy tömbház első emeletének erkélyén egy elkényeztetett házikedvencben.
A galambot eltüntettük, lehet, hogy a macska meg is sértődött egy kicsit, hogy neki még egy falatot sem hagytunk belőle, de hamar megbékélt. Azóta az erkély már nem ugyanaz, a ragadozó és a préda lassú táncának helyszíne lett, ahol bármikor újabb gyilkolást követhet el a cirmos.
Az események nem hagynak nyugodni. Biztos van valami gyomorbántóan keserű magyarázat ösztönről, s agyredőkről meg mit tudom én, hogy miről, de a puszta tény lázban tart. Látható, hogy az ösztön ott szunnyad a macskában, s születésétől fogva hordozza magában azt, amit sosem tanult, mégis tökéletesen tud. A nyugis és cuki cicusban mégis egyetlen szempillantás alatt felébred a már-már tökéletes gyilkológép. Ez az ő szelleme, alapprogramja, amit előre telepítve magával hoz. Ez az alapja, célja és értelme a létének. De akkor az emberé micsoda lenne? Mi az, ami úgy indul be bennünk, mint a macskában a gyilkos szellem?
Azt hiszem, hogy ez bennünk nem pusztán biológiai, mint a macskák, sasok, galambok és medvék esetében. Talán, ha van ilyen, az bennünk a gondolkodás „ösztöne”. Az a készség, hogy mindenre rátekintsünk, s megkérdezzük: ez mi? Miért ilyen? Hogyan működik? Mi a célja? S gondolataink túlcsapnak a megfoghatók körén, magukra a gondolatokra is rávetjük magunkat, sőt bőszült, éhes fenevadként önmagunkban is kutatni kezdünk, hogy megismerjünk és megértsünk.
A macska enni akar, s erre tökéletes eszközöket adott neki a természet. Az ember tudni, érteni akar, s erre is tökéletes eszközöket adott neki az Isten. Érteni pedig pont olyan, mint enni. Az étel a test részévé válik, energiaforrássá, a tudás szintúgy részünk, mi magunk lesz. Az a hang pedig, amit értésösztönnek nevezhetünk, ami mindegyre beljebb és beljebb hív a tudás dzsungelébe, az az Isten szava, aki csábítja játszva vadászó gyermekét, hogy minél többet, lehetőleg az egész világot értse, azaz tegye lénye részévé.
