Valentin Lustig: Fantáziatáj az egyiptomi meneküléssel és Bözödújfalu romjaival (90 × 120 cm, 2004)
Erdélyben élek. S bár ez a hely csak a világ földrajzi térképén látszik, a politikain sajnos nem, hallatlanul izgalmas itt létezni. Már csak azért is, mert e pár ezer négyzetkilométernyi helyen találkozik a Nyugat Bizánccal. S bár ezek a fogalmak megtörténhet, hogy történelemórákat juttatnak eszünkbe, itt kőbe és agyba vésve tapasztalható ez a különbség. Például tudtad-e, hogy Európa legkeletibb gótikus katedrálisa Erdélyben, Brassóban található? Hát azt, hogy a Maros folyó mentén fedezték fel a térség első, honfoglaláskori keresztény templomait, amelyek minden bizonnyal bizánci, azaz ortodox keresztények voltak? Sőt azt tudtad-e, hogy Erdélyben jött létre az egyetlen magyar alapítású keresztény protestáns felekezet, az unitárius egyház? Én egy olyan városban nőttem fel, ahol a hagyományos és kevésbé megszokott keresztény felekezetek teljes palettája megtalálható. Gyermekkoromban meglátogathattam a kolozsvári Főtér impozáns gótikus templomát, a Szent Mihály katedrálist, de átugorhattam a Bocskai téri ortodox templomba, s útközben meglátogathattam az evangélikusok, majd az unitáriusok templomait, végül pedig a reformátusok kétágú templomát. Sőt, ha kedvem tartotta, a monostori apátság román kori temploma körüli dombon üldögélhettem, s merülhettem el képzeletben a tatárjárás szörnyűségeiben, vagy a Budai Nagy Antal felkelés üszkös idejében. Minden templom másról szól. Más történelmi korról, s a keresztény tan más-más vetületéről. E mostani rítusokról szóló sorozat újabb elemeként a kőbe vésett teológiáról szeretnék szólni.
Nemrég egy amerikai csoportot vezettem végig a gyulafehérvári székesegyház több mint egy évezredes falai között. Beszéltem nekik boltívekről, keletezésről, oltárról, gregorián muzsikáról, s amint magyaráztam a hely látnivalóit, gyermekkorom egy élménye jutott eszembe. Egyszer valahogy úgy alakult, hogy a kolozsvári Szent Mihály templomba tévedtünk be anyámmal. Akkor figyeltem fel először a gótika hangulatára. A térre, a hatalmas ablakokra, a magasba törő kecses oszlopokra, arra, ahogy a tekintet okvetlenül felfelé tör e helyen. A gótikus templomban az ember lelke elindul a szenteltvíztartótól, s emelkedni kezd az oltár felé, hogy aztán kirepüljön a szentély hármasosztatú ablakain a végtelenbe. A gótika a nyugati kereszténység kőbe vájt teológiája. A középkori egyház hatalmának jelképe, egyben a római egyház teológiájának tanúvallomása. Sem a reneszánsz, sem a barokk nem tudta tisztábban kifejezni a Nyugat keresztény lelkiségét a gótikánál. E helyen az ember felolvad a tér szimmetriájában, felfelé törő íveiben, a falakból is zsongó, monoton és mégis kitörően izgalmas zenében. Itt a misztérium elemezhető, értelmezhető, a mise közben történő átváltozás titkos, misztikus, de lépésről-lépésre végbemenő esemény. A titkot feloldja a logikus lépések dinamikája, mint Szent Tamás Summájának érvelése. Itt rend van, földi és égi, ami egy pillanatra összeér az átváltozás szent pillanatában. Akkor, gyermekként, amikor ezt még szavakon túl megéreztem, nagyon katolikus akartam lenni. Féltem a helytől, mert óriási volt, sokkal nagyobb a templomnál, mert kinyílott a végtelen irányába. Vektora elveszett az ismeretlenben, de vektor volt, logikus, bejárható, élhető, tiszta, fényes, mint egy gótikus katedrális…
Az élmény hatása alatt hívtam amerikai barátaimat, hogy menjünk át a szomszédos ortodox katedrálisba, ugyanis a gótikus élménnyel párhuzamosan egy másik is felsejlett bennem. A Bocskai téri ortodox templom hangulata. S hát nem csalódtam. Micsoda másfajta teológia fogad itt! A hatalmas testű katedrális belülről kicsiny teret ölel. A hely parányi, a tekintetet lezárja az ikonosztáz, s a kelepcébe került látás egyedüli röppályája felfelé mutat, a magasan tornyosuló boltív irányába. A falak, szőnyegek tömjénillatot árasztanak. Az ikonok mereven néznek az emberre. Itt kicsinyek leszünk, ránk nehezedik az épület súlya, félhomálya, a szertartás lassan ívelő dallama. Itt a kulcsszó a titok. Te kicsiny vagy, túl jelentéktelen, hogy felfogd a hatalmas titkot, ami körülvesz. Itt a hitnek van helye, az önátadásnak, az értelmen túlmutató halálugrásnak. Itt a tér nem az érthető és megnyugtató fény felé nyílik, hanem a ki nem fejezhető misztérium felé, az illatos és merev és sötét és meredeken felfelé ívelő kupola felé. Itt parányi vagy, mint a gótikus templomban, de parányiságodat nem oldja fel a hatalmas ablakok hívogató fénye, nincs lehetőség a naggyá válásra. Itt egyedül semmire sem mész. Segítségre van szükséged, gyenge, gyufaszálból tákolt mankóra, amit a papok nyújtanak a szertartás által. De választ ne várj, higgy, engedelmeskedj!
S bár nem emlékszem ilyen mély emlékekre gyermekkoromból, hadd szóljak pár szót a protestáns templomokról is! Bennük a misztérium teljesen elveszti kőjellegét. A falak, padok, úrasztala mind banálisakká válnak. Egyedül a Szó, az Ige a fontos. Ez árad szét a szószékről, az orgona hangjából, ez hív, ez oktat, ez emel vagy dönt a porba. A teremtő szó, nem szó, ige, cselekvést kifejező hangsor, ami a folyamatos változásról, a gyöngykagyló gyöngyöt teremtő átalakulásáról szól. A protestáns templomok kényelmetlenek, mert nem lehetsz egy a gyülekezetben, te vagy, egyedül, a szóban és fejben és szívben veled beszélő Isteneddel.
Milyen jó volna, ha a gótika fénye, az ortodoxia rejtélye és a protestantizmus szómániája elegyedne egy gyönyörű és pánkeresztény templomban! Az lenne ám az igaz teológia és az igaz istentisztelet! Bizony, milyen jó lenne…
