Oké, figyelj! Képzeld el, hogy küldök neked egy mondjuk tízezer darabos puzzle-t. Csak úgy, né, jófejségből. Igen ám, de a kiszállító cég elveszíti a puzzle dobozát, sőt még a zacskót is kibontja, s puszta rosszindulatból kiveszi az összes olyan darabot, aminek legalább az egyik oldala egyenes, majd az ajtód előtt, egy zacskóban hagyja a megmaradt részt. Puszta szeretetből… Tegyük fel, hogy nem dobod az egészet a szemétbe, mert felkelti a kíváncsiságodat az ügy. Nem tudod, hogy mit ábrázol a kép, azt sem, hogy minden része ott van-e, s amint kirakosgatod magad elé az egészet, hamar rájössz, hogy hiába keresed a sarkokat, az oldalakat, ilyenek ebben a zacskóban nincsenek. Hogyan folytatod a munkát?
Én például azt tenném, hogy felfordítanám az összes darabot a színes részével felfelé, majd megpróbálnám szín vagy forma alapján csoportosítani őket, bízva abban, hogy egy-egy részlet csak kirajzolódik a rejtélyes képből. Miután meglennék a kis együvé tartozónak tűnő részekkel, megpróbálnám egymáshoz illeszteni a darabokat. Nyilván a munka lassan megy, időnként jön, hogy kidobd az egészet, de a kíváncsiság nem hagy, sőt, amint telnek az órák, esetleg napok, annál inkább meg akarod oldani a rejtélyt. Magával ragad, lebilincsel, még munka közben is csak erre tudsz gondolni.
Közben azért már a színek, a formák révén kialakul egy kép a fejedben arról, hogy mit is ábrázol. Először tájképre tippelsz, aztán gyümölcsöstálra, majd kiskutyákra, esetleg óceánra. Végül, ha elég kitartó voltál, csak meglesz a puzzle, s te némi diadalérzetbe vegyült bosszúsággal írsz nekem egy kesernyés levelet, hogy sikerült.
Nos, látod, valahogy így képzelem el az ember értelemkereső tevékenységét. Nem tízezer, hanem megszámlálhatatlanul sok puzzle-darabkát szorongatva születünk, s bármerre tapogatózunk, véget ennek az előttünk álló képnek nem találunk. Nincsenek sarkok, létet lezáró egyenes vonalak, hanem mintha a végtelenbe nyúlna az egész. Azt sem tudjuk, hogy előttünk áll-e az összes darab, amúgy is akkora, hogy még a szemünkkel sem tudjuk átfogni. S akkor nekilátunk, lassan, darabkákat felforgatva, egyforma színeket, mintákat keresgélve csoportosítgatjuk a dolgainkat, amíg kialakul bennünk egy sejtés, hogy mit ábrázol a puzzle.
Jó hír viszont, hogy nem vagyunk egyedül. Ugyanazt a képet keresi kb. tízezer éve minden ember. Ki aktívabban, ki csak úgy, hobbiból, ki csak tologatja a darabkákat, de azért mindenki foglalkozik vele. E sok idő folyamán alakultak ki már értelmezések a puzzle-ról. Ezeket szemléleteknek, időnként vallásoknak nevezzük, s bár az elképzelések nagyban különböznek egymástól, nagy vonalakban azért mégis sejtjük, hogy minek kellene kibontakoznia. Valami rend, valami nagy összefüggés, ami rengeteg részletből, sok darabból, több szintből áll, de mégis ott van előttünk. Persze nem tudjuk pontosan, hogy mit kellene lássunk, de mégis, a sok milliárd elmében ott él elmosódottan a NAGY KÉP.
Még jó, hogy nem nulláról indulunk, hiszen sokan bejártak, elképzeltek, s kipróbáltak már elrendezéseket, csoportosításokat, s ezáltal megspóroltak nekünk egy csomó időt. Ha elég okosak és kitartóak vagyunk, elsajátíthatjuk az ő elképzeléseiket, taktikáikat, s eldönthetjük, hogy azokat jóknak vagy elvetendőnek gondoljuk. E folyamatot tanulásnak nevezzük, az abból kinövő képességet pedig megértésre való törekvésnek.
A keresztény vallás egy ilyen próbálkozás a kirakós képének a megértésére. Alapját Jézus határozza meg, amikor azt mondja, hogy a végső kép – ő Isten országának nevezi – bennünk van, ami talán azt jelenti, hogy a mi törekvésünk a megértésre nem hiábavaló, hiszen sejtésünk, a bennünk derengő összkép helyénvaló, még akkor is, ha bosszantóan homályos.
Nos, valami ilyesmi van: csengetett a futár, s miközben mi nagyban kínlódtunk azzal, hogy megszülessünk, ajtónk elé lerakta a világ legnagyobb puzzle-játékát, magát az életet, azzal az ígérettel, hogy a széleken kívül nem hiányoznak belőle darabok. Most van egy egész élet, hogy oszlassuk a homályt…
