Nem tudjuk tehát, hogy Isten miért teremtette a világot. Igazság szerint egy csomó mindent nem tudunk a világról, valószínűleg a legtöbb dolgot. Azt feltételezzük, hogy ha megfejtjük a világ működését, akkor kicsit közelebb kerülünk ahhoz is, hogy miért létezik minden. Olyanok vagyunk, mint az óceán közepén, egy szigeten élő törzs, amelyik néha, csendes napnyugtakor kimegy a partra, s elmereng azon, hogy vajon a végtelen vízen és égen túl létezik-e valami. Vajon egyedül vagyunk-e ebben a hatalmas világban? – kérdezi magától a törzs merengő tagja, miközben hagyja, hogy lábait mossa a sós víz. Mi is nézzük a csillagokat, számunkra fejlettnek tűnő, de saját standardjaink szerint is naponként elavuló eszközeinkkel szemléljük az eget, számoljuk a bolygókat, csillagokat, hunyorítunk a végtelen sötétbe, s kérdezzük magunktól: mi lehet odakint? Vajon egyedül vagyunk-e? Mi vár ránk még? S minden felfedezés egy picivel közelebb visz a rejtély megfejtéséhez. Talán…
Bár nincs olyan űrhajónk, ami magabiztosan szállíthatna minket a végtelen űrben, s csupán törékeny tutajokon merészkedünk a partközeli vizekre, képzeletünk átszeli a fizikai valóság korlátait. Ma elméleteknek nevezzük ezeket a folyamatokat, s meglehetős arroganciával, fitymálva tekintünk őseink hasonló próbálkozásaira, amiket meséknek, jó esetben mítoszoknak titulálunk. Pedig azokat ugyanolyan okos és bölcs emberek fogalmazták meg, mint mi, s bár még annyi tudással sem rendelkeztek a fizikai világról, mint a maiak, metaforáikkal, szimbólumaikkal, képeikkel és történeteikkel releváns igazságokat bányásztak elő a világról. Az ő munkájuk nem atomokról és energiáról, kvarkokról és fotonokról, galaxisokról és gammasugárzásról szóltak, hanem jóról és rosszról, igazságról és hamisságról, életről és halálról, célról és értelemről beszéltek. Az érme két oldala csupán ez, nem pedig egymást kizáró elbeszélések…
A mi kultúránk esetében egy ilyen ősi szimbolikus, metaforikus alapelbeszélést a Biblia nyújt, a maga teremtéstörténetében. Persze ma egy stréberebb hatodikos könnyűszerrel ízekre szedhetné ezt a történetet, s a maga hormonzaftban fortyogó módján tenné gúny tárgyává a leírtakat. Sokszor sajnos ezt teszik felnőtt, kevésbé hormonkoktélban tocsogó felnőttek is. Csakhogy, ha a tisztán fizikalista olvasat válna egyedül uralkodóvá, akkor mi maradna a művészetből, gondolkodásból, az ember veleszületett kreativitásából? Semmi bizony…
Helyesebb lenne még ma is komolyan venni ezeket az ősi szövegeket, túllátni mindazon, amiről tudjuk, hogy nem úgy történt, és megpróbálni megérteni, hogy mit is mond a szöveg igazán, mi van a „mese” mögött. Ha így teszünk, felfigyelhetünk arra, hogy a bibliai szöveg első „napjai” a szétválasztásról szólnak: eget a földtől, alsó vizet, a felső víztől, szárazföldet a tengertől, ünnepet a hétköznaptól. És világosságot a sötétségtől, igazat a hamistól, jót a rossztól, itt-et az ott-tól, életet a haláltól satöbbi. Kiderülne számunkra, hogy létünk kereteit pont ezek az ellentétpárok adják: fent-lent, előre-hátra, fény-sötét, élet-halál, születés-elmúlás, most-máskor, te-én stb. Arra is rájönnénk, hogy ez a különválasztás – „kezdetben” – az összevisszára irányult. Isten – a maga szavával (ez is lényeges) – rendet teremt, szétválaszt, elhelyez, kijelöl. A teremtetlen létezést kibontja, a kiszabaduló elemeket elrendezi, törvényt, szabályt ad a mindenségnek. Azaz a világban rend van, ugyanolyan rend, mint amilyenre ma is csodálattal tekint tudásunk. Rend, ami néha próbára teszi magáról a rendről alkotott felfogásunkat is, mert gazdagabb, mint amit tudunk, de mindenkor arra a felismerésre vezet, hogy korábban nem is sejtett módon, de a világban igazi rend van.
Azt is megtudnánk, hogy az életnek a szabálya az, hogy szaporodjon és sokasodjon, töltse be a földet, növekedjen, gyarapodjon, éljen és fejlődjék, azaz minél sikeresebben oldja meg a környezeti kihívásokat, a szaporodás és sokasodás érdekében.
S végül még azt is megtudnánk, hogy ebbe a rendbe teremti meg az Isten az embert is, férfivá és nővé teremtve őket. De erről majd később.
Mindeközben pedig azt olvasnánk, hogy a teremtő szinte ujjong minden egyes teremtési cselekedet után: ez jó! – mondja. S ezekkel az atomokkal és energiákkal és evolúciós folyamatokkal és elválasztásokkal beleteremti az örömöt is a világba. Majd, a „hetedik” „napon” megpihen. A végső szétválasztás ez: cselekedet, mozgás, munka vs. semmittevés, nyugalom, pihenés, azaz a zene alapszabálya: hang és csend, ritmus és szünet…
Ehhez a teremtett világhoz pedig ragaszkodik a teremtője, nem hagyja magára, hanem gyönyörrel szemléli azt. S akkor mit jelent ez számunkra? Hát azt, hogy a világ nem ellenséges, hiszen örömben születik. Hatalmas, igaz, de nem ellenségünk, nem rideg, hanem biztonságos, megfejthető, végiggondolható, amelyben mi otthon vagyunk.
