

Kedves Olvasó! Ha még most sem adtad fel ennek a sorozatnak az olvasását, hát gratulálok, szívós, elkötelezett ember vagy. No, de már most megsúgom, hogy a következőkben belevágunk a szövegbe. Igen, abba, a vallásszabadság törvényének 1568-as szövegébe, abba, amiről ez a borzasztóan hosszúra nyúlt sorozat szól. Mielőtt ma összefoglalnám az elmondottakat fontosnak tartok egy kis mentegetőzést. Nemcsak azért, hogy megnyugtassalak, nem elpocsékolt idő az, amit olvasásra szántál, hanem inkább azért, hogy rámutassak, mennyire összetett egy-egy ilyen téma szétszálazása. Mennyire nem egyértelmű egy, az utókor által történelmi jelentőségűnek kikiáltott ügy megítélése, s végül mennyire inkább rólunk, a mindenkori jelenről szól a történelem, mintsem az adott események valóságáról, arról, hogy pontosan mi, miért és miképp történt. A történelem épp annyira jelenidejű és jelenformáló, mint amennyire lejárt és lezárt dolog. Az, hogy miképp értelmezzük, mit gondolunk róla sokkal többet mond el rólunk, mint magáról az eseményről.
Annál inkább fontos, hogy az ember óvatos legyen azzal, ha valamilyen történelmi eseményt kiemel a jelenkor, piedesztálra emeli, bronzba önti, s aztán fényezi. Jól oda kell figyelni a háttérre, megismerni okosan és elfogulatlanul mindazt, amit tudni lehet róla, árnyalni azt a nyomorult bronzfelszínt, figyelni ahogy a figyelem sugara megtörik a felszínén, domborzatot, mélységet és perspektívát tulajdonít neki. Nyilván nagyon hamar ki fog derülni, hogy semmi sem olyan egyértelmű, ahogy a jelenkor (minden jelenkor) propagandagyára hirdeti. Persze, hogy egyik esemény sem olyan tragikus, de nem is olyan felemelő, ahogy a társadalom emésztőrendszerén átjutott slágvort hirdeti. Ilyenkor nem föltétlenül a leszámolás a cél. Nem az, hogy mindenáron bebizonyítsuk, nem is úgy volt, nem is azt jelenti, hülyék, akik így gondolják, hanem az, hogy felismerjük a dolgok komplexitását, azt, ahogy az igazság színaranya megbújik a mindenféle emberi viselkedés sárrögei között. No meg persze az, hogy a felfedezett aranyat tudjuk elménk műhelyében megmunkálni, ékszerré csiszolni, szépíteni.
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Mink van tehát? Van egy országcsonkunk, Erdély, ami korábban sosem volt független, csak rész. Ez a többféle nép által lakott ország két ádáz küzdelemben álló nagyhatalom közé van ékelődve, mint kukorica a fog közé. Önálló, bár nem független, körülhatárolt, bár mindenki által a sajátjának revendikált. Az országnak van egy fiatal fejedelme – János Zsigmond – aki a három vezető rend képviselőivel próbálja egybetartani a kétfelé húzó szekeret. Egy esélyük van, mégpedig az, ha a széljárás és hullámverés irányát követve, ide is dőlnek, meg oda is dőlnek egy-egy kicsit, de közben nagyon vigyáznak, hogy egészen ki ne dőljenek. Adott még egy kontinentális vita, a protestantizmus, ami annyira heves, hogy százezrek indulnak háborúba érte. Adott azon belül is több, egymással ellentétes irányzat, s mindegyik magáról azt tartja, hogy övé az igazság. Mind kint, a határokon kívül, mind bent nagy a baj. Nemcsak a történelmi vihar recsegteti a lélekvesztőt, hanem mintha még a deszkák is egymástól távolodnának. Egy tökéletes vihar – mondhatnánk. Persze azért vannak megoldási lehetőségek is. Stabilabb társadalomhajók is próbálkoznak megoldani a problémákat, elkerülni a vallási alapú polgárháborút, a szétszakadást és az ezzel járó anarchiát. Vannak bájosan európai kis, kegyes és hazug kísérletek a látszatbéke fenntartására, de ezekről mindenki tudja, hogy csak annyi ideig tartanak, mint egy bokszmeccsben a két menet közötti szünet: egy szusszanásnyit. És adott még egy értelmiségi sóhaj, amely a vallási (s úgy általában, minden) vita megoldását nem a fegyverekben és a nyers erőben, hanem a józan és békére törekvő párbeszédben leli meg.
No, itt légy okos, ha tudsz! Minden, amit e témában leírtam, ide vezetett. Most, hogy együtt látjuk a hozzávalókat, neki is foghatunk a műtétnek, elő hát a szikét, vágjunk a szöveg húsába!
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…