Kedves Olvasó! Ha még most sem adtad fel ennek a sorozatnak az olvasását, hát gratulálok, szívós, elkötelezett ember vagy. No, de már most megsúgom, hogy a következőkben belevágunk a szövegbe. Igen, abba, a vallásszabadság törvényének 1568-as szövegébe, abba, amiről ez a borzasztóan hosszúra nyúlt sorozat szól. Mielőtt ma összefoglalnám az elmondottakat fontosnak tartok egy kis mentegetőzést. Nemcsak azért, hogy megnyugtassalak, nem elpocsékolt idő az, amit olvasásra szántál, hanem inkább azért, hogy rámutassak, mennyire összetett egy-egy ilyen téma szétszálazása. Mennyire nem egyértelmű egy, az utókor által történelmi jelentőségűnek kikiáltott ügy megítélése, s végül mennyire inkább rólunk, a mindenkori jelenről szól a történelem, mintsem az adott események valóságáról, arról, hogy pontosan mi, miért és miképp történt. A történelem épp annyira jelenidejű és jelenformáló, mint amennyire lejárt és lezárt dolog. Az, hogy miképp értelmezzük, mit gondolunk róla sokkal többet mond el rólunk, mint magáról az eseményről.
Annál inkább fontos, hogy az ember óvatos legyen azzal, ha valamilyen történelmi eseményt kiemel a jelenkor, piedesztálra emeli, bronzba önti, s aztán fényezi. Jól oda kell figyelni a háttérre, megismerni okosan és elfogulatlanul mindazt, amit tudni lehet róla, árnyalni azt a nyomorult bronzfelszínt, figyelni ahogy a figyelem sugara megtörik a felszínén, domborzatot, mélységet és perspektívát tulajdonít neki. Nyilván nagyon hamar ki fog derülni, hogy semmi sem olyan egyértelmű, ahogy a jelenkor (minden jelenkor) propagandagyára hirdeti. Persze, hogy egyik esemény sem olyan tragikus, de nem is olyan felemelő, ahogy a társadalom emésztőrendszerén átjutott slágvort hirdeti. Ilyenkor nem föltétlenül a leszámolás a cél. Nem az, hogy mindenáron bebizonyítsuk, nem is úgy volt, nem is azt jelenti, hülyék, akik így gondolják, hanem az, hogy felismerjük a dolgok komplexitását, azt, ahogy az igazság színaranya megbújik a mindenféle emberi viselkedés sárrögei között. No meg persze az, hogy a felfedezett aranyat tudjuk elménk műhelyében megmunkálni, ékszerré csiszolni, szépíteni.
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Mink van tehát? Van egy országcsonkunk, Erdély, ami korábban sosem volt független, csak rész. Ez a többféle nép által lakott ország két ádáz küzdelemben álló nagyhatalom közé van ékelődve, mint kukorica a fog közé. Önálló, bár nem független, körülhatárolt, bár mindenki által a sajátjának revendikált. Az országnak van egy fiatal fejedelme – János Zsigmond – aki a három vezető rend képviselőivel próbálja egybetartani a kétfelé húzó szekeret. Egy esélyük van, mégpedig az, ha a széljárás és hullámverés irányát követve, ide is dőlnek, meg oda is dőlnek egy-egy kicsit, de közben nagyon vigyáznak, hogy egészen ki ne dőljenek. Adott még egy kontinentális vita, a protestantizmus, ami annyira heves, hogy százezrek indulnak háborúba érte. Adott azon belül is több, egymással ellentétes irányzat, s mindegyik magáról azt tartja, hogy övé az igazság. Mind kint, a határokon kívül, mind bent nagy a baj. Nemcsak a történelmi vihar recsegteti a lélekvesztőt, hanem mintha még a deszkák is egymástól távolodnának. Egy tökéletes vihar – mondhatnánk. Persze azért vannak megoldási lehetőségek is. Stabilabb társadalomhajók is próbálkoznak megoldani a problémákat, elkerülni a vallási alapú polgárháborút, a szétszakadást és az ezzel járó anarchiát. Vannak bájosan európai kis, kegyes és hazug kísérletek a látszatbéke fenntartására, de ezekről mindenki tudja, hogy csak annyi ideig tartanak, mint egy bokszmeccsben a két menet közötti szünet: egy szusszanásnyit. És adott még egy értelmiségi sóhaj, amely a vallási (s úgy általában, minden) vita megoldását nem a fegyverekben és a nyers erőben, hanem a józan és békére törekvő párbeszédben leli meg.
No, itt légy okos, ha tudsz! Minden, amit e témában leírtam, ide vezetett. Most, hogy együtt látjuk a hozzávalókat, neki is foghatunk a műtétnek, elő hát a szikét, vágjunk a szöveg húsába!
