A múlt héten arról okoskodtam, hogy a bibliai teremtés szerint a világ a különválasztásainak sorozatában, az ember megalkotásával egy összevonás indul. Az ember – mondtam – egyszerre anyagi, azaz természeti és gondolati, vagy – ahogy a Biblia írja – isteni lehelettel bíró lény. Azt is elmondtam, hogy e második dimenzió nem valami ezoterikus, varázslatos, asztaltáncoltatós titok, hanem egy kétségtelen valóság, ami nem függ az anyag, a természet törvényeitől. Ráépül, valóban, hiszen a szellem dimenziójához szükség van egy működő agyra, ami mindenestől anyagi jellegű, de az így születő folyamatok már nem vezethetők vissza a tárgyira. Ezek után viszont nem éreztem teljesnek a kifejtést. Van még pár fontosnak tűnő dolog, amit csak el kellene mondani az emberrel kapcsolatosan. Ezek bemutatása rendjén kövessünk egy újabb bibliai történetet, mégpedig a paradicsomosat. Irány hát Édenbe!
Azt olvassuk, hogy az Isten kertet telepített keleten, egy rejtélyes helyen, Édenben. Nem tudjuk, hogy hol volt, ha egyáltalán volt, s nem csak annyit akart mondani a szerző, hogy valahol, vagy ahogy a meséinkben olvassuk: az Óperenciás tengeren is túl. Oda tette az embert, no nem azért, hogy ellegyen, hanem egy pontos céllal: gondozza a kertet. Majd eléje vitte az összes állatot, hogy az ember nevet adjon nekik, s mint a beszélni éppen tanuló kisgyermektől, az Isten kérdezte az embertől: ez mi? Az ember meg mondta: ez kutya. Jó – mondta az Úristen, s így tovább. Nos, ha túllépünk a mítosz meseszerű rétegén (ugye, ezeknek a sztoriknak csak úgy van ma értelmük, ha az epikai szálat, a mítosz meserészét lehántjuk, s a mondanivalóra figyelünk), akkor már megfogalmazhatunk pár dolgot. Ha az embernek van bármilyen dolga ezen a világon, akkor az egyik legalapvetőbb, annak a művelése, megóvása. Ez egészen lényegessé vált, miután az elmúlt kétszáz évben szétbarmoltuk a tágabb értelemben vett Édent. (Kikacsintás: e mondat után várom a Helsinki Tudományegyetem hivatalos levelét, melyben tudomásomra hozzák, hogy a teológia díszdoktorává avatnak. Kikacsintás utáni megjegyzés: ezt a rosszmájú mondatot rég le akartam valahová írni…) A második az, hogy az ember tud beszélni. Nem tűnik nagy dolognak, mégis az! Nyelv nélkül nincs gondolkodás. Az a belső monológ, ami folyamatosan duruzsol, a nyelv által lehetséges. Sőt, nyelv nélkül érzés sincs. Pontosabban érzés van, de annak árnyalata nincs. Nem mindegy például az, hogy ha valaki belőlem rossz érzést vált ki, az bosszankodás, harag, gyűlölet, undor, félelem vagy egyéb. Az érzés hasonló, de alakot akkor ölt magára, ha szavakkal gondolattá alakítjuk. Az ember tehát eredeti formájában is képes a gondolkodásra, pontosabban ki tudja fejezni magát. Ám a beszéd készsége még nem elég ahhoz, hogy legalább felszínesen megértsük gondolkodási képességünket. Az állatok is kommunikálnak, sőt emberi szavakat is képesek megérteni. A kutyákat betanítják, a papagájok szavakat utánoznak, de az, amit mi gondolkodásnak nevezünk, mégsem pusztán a madarak önmagában gyönyörű dala, amivel egymást csalogatják vagy a delfinek gazdag hangtára, amivel egymással kommunikálnak. Az emberi gondolkodáshoz, azaz a szellem világába való belépéshez kell még valami.
Képletesen szólva valóban két világnak vagyunk a polgára, az anyaginak és a szelleminek, ám e második állampolgárságunk érvényesítéséhez nem elég a genetika, szükségünk van egyféle honosításra.
Erről a honosításról beszél a Biblia, amikor a jó és rossz tudásának fájáról, azaz a gyümölcsszakításról beszél. Ezt a történetet a hagyomány az eredendő bűnnel hozza kapcsolatba, én most mégsem erről a magyarázatról fogok szólni. E szöveg értelmezésében a jó és a rossz megkülönböztetése, tudása teszi az embert emberré.
A fáról való szakítás előtt az ember boldog öntudatlanságban él, amit meztelen mivolta jelképez. Amint esznek a fáról, hirtelen észreveszik önnön meztelenségüket. Azaz önmagukra tekintenek, énként nyilvánulnak meg, felébred bennük az öntudat. A világ hirtelen énre és nem-énre, jóra és nem jóra oszlik, s innentől minden megváltozik. A hályog lehullt, s egy csapásra az ember kikerül az öntudatlanság boldog Édenéből, abba a világba, ahol minden az énén átszűrve lel értelmet. „Arcod verítékével eszed a kenyeret” – mondja az Úr. Nem mintha azelőtt nem lett volna dolga, munkája az embernek, de mostantól a munka nehézsége, fáradságos volta, s a munkát végző ember verejtékének tudatosítása árnyalja a képet.
Az ember teremtése ezáltal válik teljessé. Önnön létének tudatára ébred, szellemi egzisztenciáján keresztül méri a világot, tudni akar, titkokkal szembesül, amik megijesztik, de kíváncsisággal töltik el, szorong kettősségének felismerésekor, kicsinységének megtapasztalásakor, véges volta felfedezésekor. Ember lesz. Két világ polgára, aki a szemmel látottakat lelkén átszűrve érti meg, s e sajátossága miatt elviekben képes lesz arra, hogy létének kétdimenziós voltát egységgé szője.
