

A nagyszüleim gyümölcsösében üldögélek. Régen, a filoxérajárvány előtt szőlős lehetett, most szilvafák nőnek a meredek domboldalon, ahová, ha csak úgy letelepszik az ember, olyan, mintha fotelben ülne. Lábam előtt zúg a város, szikráznak a verőfényben a tömbházak, s ezüstös pántlikaként kanyarog a Szamos. Ott az aszfalt és a kő az úr, ahol én vagyok, a csupasz föld. Mindkettő az enyém, mindkettőt szeretem. Odalent elvegyülök kedves és kevésbé kedves emberek között, idefent kedves és kedvetlen képekkel. Mellettem sóhajtozik egy vénséges vén szilvafa. Mesélne szegény, mint a vénasszonyok, de ki figyel rájuk, hát még a szilvafák történeteire. Mégis rokon, mint a kortalanná ráncosodott nagymama, aki a kályha mellett üldögélve merül egyre mélyebben önmagába. Nincs szavunk egymáshoz, de rokonok vagyunk. Rá se nézek, úgy is látom a törzsét, a rajta futkosó hangyákat, a száraz ágakat, a göcsörtös ujjain még itt-ott lengedező pár levelét. Vicces ez a szipirtyó, ahogy ott üldögél mellettem, s reumás gyökerein keresztül szívja magába azt a pár korty életet, ami még neki jut. Aztán lassan én is kezdek gyökereket ereszteni, lábam eltűnik a füvek között, elsüpped s mohón kezdi szívni a föld édes kesernyés tejét. Kérgemen hangyák szaladnak, belül – mint a szilvafának – sok millió sejt simul egymáshoz. Megszűnik a biológiai határ, feloldódik, s a vegetalitás, a fiziológia állapotában rokonok, nem: azonosak leszünk. Értem a sorsát, a szavát, s ő is ért engem. Ő én vagyok, s én ő.
S én vagyok a föld, a fűszál, a szél, a Szamos s azok az emberek ott lent a városban. Az izzadt buszsofőr, a fáradt anya, a szerelmespár, a kiszáradt hivatalnok, a csalódott, a bizakodó, a siető, a felszínes és a bölcs. Mind ugyanúgy simulunk egymáshoz, mint a szervekben a sejtek. Egy nagy zsongó, pezsgő valósága a létnek. Az egyetlen létnek. Ők mind-mind én vagyok és én ők.
De tovább, tovább, emelkedik a szem, kitágul a horizont, fel a kékségbe s onnan a napba. Retinám megtelik kékséggel, fürdik benne az ég, amint én fürdök békéjében. Millió siető foton, fény és hő száguld át az űrön, hogy égesse, simogassa az arcomat. A hatalmas, pusztító reaktor, az az isteni égitest is én vagyok, s ő én. S tudom, hogy hamarosan lebukik nyugaton, és akkor odalent és odafent csillagok gyúlnak szobákban és távoli galaxisokon, s azok a soha fel nem tárulkozó sorsok, meg a múltból, évezredek mélyéből érkező képlenyomatai az égnek mind én vagyok, és ők én. Hiába vetem magam belé az éjszakai ég sötétjébe, millió fényévre, szédületes távolságba, jéghideg űrbe, forró csillagokba, haldokló szupernóvákba és falánk fekete lyukakba, mindenhol ugyanaz a rokonság, mint a fával, gyermekeimmel, életemmel. A lét millióarcú, s mégis azonos nagy hálózata. Ezek mind én vagyok és ők mind én.
S repülhetek a múltba, évszázadokra vissza vagy előre, ugyanaz szédületes gyorsaságban, de – mint a megpörgetett szivárványkorong fehérséggé olvad minden egybe – időtlen megmerevedettségben.
A gyökerek pedig ásódnak egyre mélyebbre, anyagba, időbe, s azokon túllévőkbe, egyre vékonyodó hajszálak, nyúlnak a mindenségbe, hogy azt átfonják, s mindenhol ahová elérnek, rokonságot, egységet, önmagasságot találnak.
Most gyérül a levegő, foszlik az űr, zsugorodik az anyag, a perc, áttetszővé válik, s megnyílik az azontúl. Mintha egy újabb dimenzió kapui tárulnának fel. Úgy látni a mi világunkat, ahogy az ember nézi a kétdimenziós képet. Minden részlete ott áll, egyidejűleg, befejezve. Önmagába visszanyúlik az idő, benne szenderedik a tér, befejezett mondattá karcsúsodik a történelem. Élet és halál, születés és temetés ugyanannak a végtelen vonalnak egy-egy szakasza, ismétlésjel a kottában. Ez itt a nagy titok, a mindenen túli, a semmin inneni, a szavakkal meg nem formálható, de minden szónak értelmet adó egység. Jobb szó híján: Isten. De létgyökereim még itt sincsenek idegen helyen, itt is ugyanazt érzik, mint a szilvafa, a bogár, a város, az ég, a csillagok, az űr, a múlt: otthon vagy. És ez az otthonosság illattá és dallammá válik, bizonyossággá és örömmé, szeretetté, békévé, családdá. Igen, szeretettel telik meg a gyökérszál és az űr, a bolygó, a csillag, a domboldal, a vén szilvafa, a város, az az oxigénmolekula, amit most belélegzek, minden.
Minden együtt lélegzik velem és én együtt lélegzek a mindennel, s most már tudom és érzem, bólogatom a mindenség zsoltárát: a létből nem lehet kihullni.
Na ez a hit.
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…