

Elkészítetted a mítoszodat? Nem, ugye? Gondoltam. De nem baj, egy hét nem is biztos, hogy elég erre, de azért kérlek szépen készítsd el, fontos!
Miközben dolgozol rajta, gondoltam mondok pár dolgot a boldogságról. Nem másért, de ha már ez az iskolánk neve, akkor elég fontos ahhoz, hogy minél jobban megértsük. Korábban írtam arról, hogy testi és lelki egészségünk mellett nagyon fontos lenne életünk úgynevezett szellemi dimenziójával is foglalkozni. Sőt, azt állítom, hogy e harmadik nélkül, illetve a három összhangzatos működése nélkül az ember nem teljesedhet ki. Az egészséges test magabiztossá, derűssé tesz. A mozgás által felszabaduló hormonok örömérzetet adnak. A test egészségének a megőrzése kulcsfontosságú. Ugyanúgy a lélek nyugalma is elengedhetetlen. A stresszmentes, kiegyensúlyozott létezés, önmagunk minél jobb megismerése nélkül úgyszintén kátyúba kerülhetünk. Az egészséges lélek nyugodttá tesz, s ezáltal lehetővé válik számunkra befogadni mindazt a gazdagságot, amit a világ ad. A lélek nyugalma derűt szül, ami nélkül nem lehetséges a növekedés. A harmadik elem, az úgynevezett szellemi létezés elhelyez a világban. Életünk értelmet nyer, értékeink – azok, amelyek meghatározóak számunkra – elevenen működnek minden percben, viselt dolgaink nem esetszerűek, hanem döntéseink következményei. A szellemi egészség gondolatokról, bölcsességszerzésről, kiteljesedésről szól.
Nem kell feltétlenül a szó klasszikus értelmében vallásosnak vagy egyháztagnak lenni ahhoz, hogy az ember odafigyeljen szellemi létére. Nem kell, de azért segít, mert a nagy hagyománnyal bíró vallások egy csomó, tárgyunk szempontjából lényeges kérdést körüljártak, tapasztalattal bírnak, fogalmakat, szavakat, akár szertartásokat társítanak különböző jelenségekhez, életszakaszokhoz. Ezeknek az elsajátítása és gyakorlása pedig megspórolja az embernek az önálló felfedezés munkáját. Azaz nem kell feltalálni a spanyolviaszt, jó régóta létezik már. Persze, az egyházak sokszor nem a megfelelő módon kommunikálják ezt a tudásukat. Sokszor régiesnek, muzeálisnak, sőt kifejezetten mumifikálódottnak tűnnek. Máskor olyan rablónyelvet használnak, ami a kívülálló számára megfejthetetlen. Ezért sokan elfordulnak, pedig ami ott terem (belátom, sokszor jó mélyre ásva) nagy lehetőség.
Na, de térjünk vissza! A három létdimenziója az embernek kölcsönhatásba lép egymással. A testiségünk hat a pszichénkre, ami hat a szellemünkre. Szellemünk pedig hat a lélekre, hiszen átvizsgálja a tudat minden zugát, rendszerez, utat mutat, kérdez, s hat a testünkre is, ugyanis általa az egészség megőrzése immár nem pusztán öncélú dolog lesz, hanem morális kötelesség. Ha kicsit másképp kéred, az egészség vallási kötelesség, mint a gyónás a római katolikusoknak.
A három dimenzió kölcsönhatása pedig ráhelyezi az embert arra a pályára, amelyen egyre többé, gazdagabbá, bölcsebbé, teljesebbé válhat. S az ember érzi ebben az állapotban, hogy jó helyen van. Ezt nevezem egész-ségnek, a részek harmonikus működésének és kölcsönhatásának.
De mégsem ezt a szót alkalmazom iskolánk nevében, hanem a boldogságot, s ezt azért teszem, mert amikor az ember így egészen él, boldog lesz. Az egészség következménye a boldogság, azaz annak a megélése, hogy otthon vagyok az univerzumban, béke van bennem, az emberek jók, még akkor is, ha néha hitványul viselkednek, hogy jól esik jót kacagni akár magunkon is, s úgy általában, jó élni. Kellemes dolog dolgozni, ha annak értelme és célja van, ha szeretem, jól esik eldönteni, hogy hol akarok lenni, jó tudni, melyek azok a dolgok, amelyek számomra fontosak.
A boldogság nem egy érzés, még akkor is, ha sokszor tévesztjük az örömmel. A boldogság egy állapot, pontosabban egy folyamatosan alakuló jelenség. Olyan, mint egy folyó: állapot és folyamat egyszerre. Állapot, mert ugyanabban a mederben hömpölyög a víz, megállapíthatom az útvonalát, ami ritkán változik, de folyamat is, mert a hullámok, az áramlatok folyamatosan változnak, sőt maga a folyó is más a forrásnál és más akkor, amikor beleömlik egy tengerbe, óceánba. A boldogság is ilyen, folyton változó, s mégis állandó létállapot.
S amint ígértem korábban, ebbe a folyamat-állapotba szeretnélek beavatni, csak egyszer írd meg a mítoszt, mert koordináták nélkül nehéz eligazodni.
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…