Három térdimenziós világban élünk. Van lent-fent, előre-hátra, jobbra-balra. Minden, amit mondunk, teszünk, gondolunk, ebben a háromosztatú térben zajlik, s ezek által meghatározott. Persze, el tudjuk képzelni, hogy lebegünk, feloldva a tér által szült határt, de ez a lebegés is olyan, hogy képzeletbeli tudatunk vagy elképzelt testünk valahogy van abban a lebegésben. Van valami, ami előttem van, elől, a szemem előtt, s van valami, ami hátul, a tarkóm mögött. Így, még akkor is, amikor lebegünk, lényegében a három térdimenzió határmezsgyéjén vagyunk. E három viszonyítási ponttól még az űrben sem szabadulunk, ott is érzékeljük, amint elhelyezkedünk a térben, s van lent-fent, elöl-hátul, jobbra-balra.
El tudunk képzelni négy térdimenziót, ezt ki is tudjuk fejezni a tesszerakt-al, de megélni, megtapasztalni ezt az állapotot már nehezebb, megkockáztatom, lehetetlen vállalkozás.
A háromdimenziós tér tehát egy absztrakt fogalom, amely elvontsága ellenére alapjelentőségű az ember számára. A tér az, ahol a dolgok vannak, megnyilvánulnak, ennek köszönhetően viszonyulnak egymáshoz, hisz a nagyobb-kisebb kettősség is viszonyítás kérdése csupán, ami térfüggő. Így, mindennek a tükrében elmondható, hogy egész létünk és lényünk, mindenünk háromdimenziós. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy a negyedik tapasztalható dimenziónkat, az időt is térszerűen képzeljük el. Legalábbis ott is van előre-hátra…
A teremtés második napján – ezt olvassuk a Bibliában – az Úr „boltozatot” emel, s ezáltal elválasztja a „vizeket”, majd elnevezi a boltozatot égnek. Egyetlen – laza – mozdulattal, az Úr létrehozza a teret. Az első napon megteremti, azaz elválasztja (mert a teremtés alapszinten el- és kiválasztás, kiemelés) magát a létezést, a létet és nemlétet, az anyag és a szellem fogalmát, a tudatot (világosságot) és a tudatlanságot (sötétséget). S mindez még egyben van, elválasztatlanul, potenciálisan. Felfüggesztve létezik, vibrál a teremtő értelem erőterében. Megnyilvánulna, de nincs, amin. Előállna, de csak elméletileg teheti, mert ahhoz, hogy előálljon hely kell. A hely pedig teret feltételez. Tér nélkül nincs hely, s hely nélkül nincs megnyilvánulási felület a teremtés számára. Ezért az Úr mindjárt a második napon helyet teremt a világ számára, s ez a hely nem más, mint a tér.
Ebben a – minden bizonnyal – végtelen kiterjedésben mostmár szabadon megnyilvánulhat a létezés. Mint az ősrobbanás, úgy szalad végig a kitárulkozó létezés a térben. Betölti minden pontját, sőt – mivel van elválasztó vonal – meghatározhatja magát, mint kint és bent levő, mint létező és nemlétező.
S ezzel együtt létrejön egy másik kifejezés, ami eddig nem volt: az üresség, az üres tér, ami igazság szerint csak elméletben létező valami. El tudunk ugyanis képzelni egy olyan területet, ahol semmi sincs (semmi anyag, semmi hullámzás), de azt is kitölti mindenestül maga a tér.
Túl a fizikalitásán, a térnek lélektani szempontból is központi jelentősége van. A nyelv, ami tudatosan vagy tudatlanul, ráérez bizonyos összefüggésekre, szépen kifejezi ezt a sajátosságot. Amikor valaki felnéz, akkor reményt érez. Ha valakire felnéz, akkor a tiszteletét fejezi ki. Így a fent a többnek, a csodálatosnak, a hatalmas segítőnek a megtestesítője. Ezzel ellentétesen, ha lenézünk, akkor összehúzzuk magunkat. Például, ha szidnak, önkéntelenül lefelé nézünk, mert ez az állapot fejezi ki azt, amit érzünk: a félelmet, a bizonytalanságot, a szégyent. Amikor előre nézünk bizakodóan és pragmatikusan, akkor bátrak és tettrekészek vagyunk. Ha hátra tekintünk, akkor a múltat szemléljük. Az, aki mellénk áll, az jelenlétével támogat, hisz mellettünk van.
Belépve mindabba, amit teremtett, az Úr végre szabadon, s háromdimenziósan körülnézhet, feltekinthet az égre, lenézhet lábai elé, előre vetítheti látását, s megérezheti azt, amit nem ismer, mert mögötte van. A teremtett világ gazdagabb lett egy sajátossággal, térben is megnyilvánult, immár nem lehetőségként, hanem valóságként. S ezért az Úr boldog lett, mert jónak tartotta, amit létrehozott. S így lett reggel és lett este második nap.
