2023. december 30., 22:04
A teremtés történetét folytatva, ma egy nagyon kedves kérdésről kell szólnom. Az ötödik napon vagyunk. A dolgok immár majdnem mind megtalálták a helyüket. A tér és idő vászna ki lett feszítve, a dolgok és fogalmak megszilárdulva kiszabadultak a gondolatok testetlen világából, a világnak ritmusa van. Minden a helyére került, minden adott, a Teremtő hátra dőlhet, hiszen immár létezik a hátra és a dőlés.
De az Úristen érzi, tudja, hogy hiányos még ez az egész. Mit ér a nagymindenség, ha nincs benne pezsgés, mozgás, ha nincsenek hangok, zene, ha nincs benne élet? Nem mérnök ő, hogy csak egy működő gépezetet találjon ki, hanem költő és művész és szerető és gyerek, aki játékot és mozgást és zenét és születést és meghalást akar.
Első kísérlete egy egész teremtőnapot felvett. Az ötödiket. Ezt az új területet, az életét, abban a két ősanyagban kezdte, amelyből minden vétetett: a vízben és a levegőben. Nem tudjuk, hogy miért. Lehet ezekben mozgott a legotthonosabban, ez a két anyag volt számára a legkedvesebb, legmegszokottabb. Talán – amint a biológia is mondja – az egészet a vízben kezdte. Először csak anyagcserére képes fehérjemolekulákkal, majd egyre bonyolódó élőlényekkel. Talán rácsodálkozott, ahogy a dezoxiribonukleinsav kettős spirálja tárolni kezdte az adatot, ahogy a mitokondriumban erővé metabolizálódott a tápanyag, ahogy a fényt étellé alakította az élet. S hagyta, hogy a mélységben ezek az apró lények kedvükre formálódjanak, hasonuljanak a környezetükhöz, egyre agyafúrtabb stratégiákkal biztosítsák saját túlélésüket. Hagyta, hogy bujává váljon ez az egész üres, de megbízhatóan működő mindenség, pezsdüljön a vén tenger, az ősméh, amelyben minden élőlény megformálódott. S talán végtelen létezésében először, a pezsgő és mozgó, születő, egymás életére törő, szaporodó és meghaló létezők nyüzsgésében, rádöbbent arra, hogy Ő ezzel a mindenséggel nemcsak teremtő-teremtmény viszonyban áll, hanem az egész folyamatban valahogy személyesen is involválódott. Az ő, személyes ügyévé vált a mindenség, ami miatt aggódik, ami számára nem mellékes, mint a cipész számára a kész áru, hanem maga előtt akarja látni. Szemlélni akarja, s végtelen, teremtetlen lényében megformálódott a vízi és szárnyas lényekkel az első érzelem: a ragaszkodás, az a kapcsolat, ami mindenben ott van, mindent átsző, mindenben az egyet láttatja. Az, amit később szeretetnek fogunk nevezni.
A tenger pezsgése, a madarak hajnalüdvözlő éneke, a sas lebegése a szelek szárnyán, mindez érzésekkel, örömmel tölti el az Egyedül Szemlélőt. Az egység felismerésével pedig a Fennvaló rájön, hogy mindaz, amit teremtett, Őt tükrözi. Hogy mindenestül benne van az amőbában, az egyensúlyra törekvő ionban, a hajnalban és a ragadozó fogai között szenvedő néma sikolyban. Ott van mindenestül, de végtelenül más is. Mindenütt magát látja, miközben végtelenszer több, mint az egész mindenség összege, de mégis – alapvető mássága ellenére is – elválaszthatatlanul benne van abban.
Micsoda fura felismerés! Micsoda furcsa igazság! Nincs különbözőség, nincs sokféleség, hanem csak egység, a végtelenben találkozó párhuzamosak bólyais igazsága. Erről énekel hajnalban a fülemüle, ezt kelepeli a gólya, vijjogja a sas, tátogja a hal. Ez az egység nyilvánul meg akkor, amikor a cápa belebizsereg a harapás kéjébe, amikor a sólyom villámgyorsan átcikázik az égen, amikor a bagoly hangtalanul vadássza prédáját. Pezsgés, életpezsgéssel telt meg a világ, vele együtt pedig érzelmek, tapasztalások, személyesség, együvétartozás vette át az összefüggések és szabályok egykedvűségének a helyét. És jónak tartotta ezt az Úristen. S ettől igazán örülni kezdett. S így lett reggel és lett este ötödik nap.
