

Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Először is azt jelentem ki, hogy sem a fanatizmus, sem a fundamentalizmus nem tulajdona egyik vagy másik vallásnak sem. Inkább olyanok, mint egy szörnyű vírus, ami – függetlenül az adott vallástól – bárkire veszélyes lehet. Ebben az értelemben lehet beszélni keresztény és muszlim, buddhista és hindu, sőt ateista fundamentalizmusról is. A fundamentalizmus egy létmód, egy viszonyulási forma, ami sajnos úgy tűnik, hogy egyetemesen emberi tulajdonság. Hiba lenne azonosítani egyik vagy másik vallást a fanatizmussal és fundamentalizmussal, és kijelenteni, ezek mind ilyenek és olyanok. Nem, kérem szépen, bárkire veszélyt jelenthetnek ezek a szörnyű démonok.
Másodszor kijelentem, hogy mindkét betegség – hisz azok – egyféle leegyszerűsödése az életnek, csőlátás, ami csak és kizárólag egy irányba mutat, mit aztán jobb híján az ember kénytelen igaznak, helyesnek nevezni a maga számára. Mindkettő szegényedéssel, elbutulással és rabsággal jár. Az ember elveszíti az irányítást, a vallás által kínált horizont gazdagságát, s karikatúrájává válik a hívőnek. Természetesen a belső sivárság külső és formális szigorral, precizitással és a keretekhez való ragaszkodással jár. Sőt, extrém esetben az egész oda fajulhat, hogy az elszegényedett emberi lélek önmagát és saját igazát véli látni az egész világban, ahol pedig azt nem tapasztalja meg, ott ellenséget vizionál, amit meg kell semmisíteni. A fanatikus és fundamentalista mentalitás kétosztatú gondolkodás. Létezik az én/mi és az ő/ők és semmi más. Az én/mi mindig és mindenekfelett igaz, az ő/ők mindig és mindenek felett hamis, sőt veszélyes, elpusztítandó. Az ilyen emberek élete folyamatos harc, s egyben folyamatos sekélyesedés. Nincs fejlődés, nincs gyarapodás, nincsenek kihívások, az élet világos, egyértelmű, nekem/nekünk igazunk van és kész, ők pedig vagy csatlakoznak vagy elpusztulnak, tertium non datur!
Kezdjük ezek után a bemutatást a fundamentalizmussal! Ennek a démonnak a fegyvere az egyszerűség. Itt a (szent) szöveg, tiszta, világos, minden szava gyémántporral van behintve, ezt így, egy az egyben tessék kérem lenyelni. A fundamentalista ember bebástyázott személy. Nem hall, nem lát, nem is akar külső hatásokra odafigyelni, önmagát azonosítja a vállalt ideológiával, szöveggel, magatartásformával, a többiek pedig mehetnek a levesbe. Jó esetben! Mert rossz esetben gőgössé, leszólóvá, kizárólagossá válik. Még rosszabb esetben a bástyák közül mérgezett nyilakat lövell, általában szó szerint értelmezett idézetekkel, törvénycikkelyekkel, betanult szófordulatokkal. A fundamentalista mindig közhelyes, mindig sematikus, mindig visszhanglétben élő ember. Önálló gondolata, kérdése nincs, semmire sem kíváncsi. Magolós, aki beszedi a leckét, azt akármikor visszaböffenti, s beéri azzal, hogy lexikális tudását ráöntse mindenkire. A fundamentalistát nem lehet kizökkenteni bárgyú szellemi nyugalmából, mert mindig van egy odavágó idézete, egy bon mot-ja, amivel úgy érzi, hogy kivágja magát minden helyzetből. Igen ám, de a legtöbbször a válaszai látszatfeleletek, álmegoldások, mert az élet nem húzható kaptafára, bármennyire is szeretné a fundamentalista. Akkor érzi igazán jól magát, amikor hasonlókkal találkozik, s a szövegek és gépies ideológiák pingpongmeccsében örömet és elégtételt lel.
Testvére, a fanatizmus hasonlóan veszélyes démon. Sőt, talán veszélyesebb is, mert még aktívabb. A fanatikus a formákhoz ragaszkodik, bevett sémákhoz, s elfelejti az adott vallás vagy ideológia alap-mondanivalóját. A fanatikus tettre kész hitvédő, erőszakos és büntető intéző, aki úgy látja, önnön igazát ki kell terjeszteni az egész világra. Ha a fundamentalistáé bebástyázott lét, a fanatikusé formális élet. Látszólag nagyon hívő, elmélyült imádkozó, de sem imája, sem istentisztelete nem több, mint önmaga megdicsőítése, saját eszméinek erőszakos kiterjesztése.
A kettő igazán akkor veszélyes, ha egy koponyában egymásra találnak. Ebben az esetben a fundamentalizmus az igazság látszatát, a fanatizmus a helyes cselekvés lidércét kínálja, a kettő együtt pedig eszementté változtatja az embert.
Fentebb vírusokhoz hasonlítottam őket. De ha kórokozók, akkor léteznie kell gyógyszernek is rájuk, s hát van is. A leghatásosabb a humor. Nincs nagyobb ellenszere a fundamentalizmusnak és a fanatizmusnak, mint ez. Nem véletlen, hogy a szélsőségesek legnagyobb ellensége a nevetés. A humor savként hat vékony páncéljukra, s amint eléri puha belsejüket, rögtön ellenreakciót vált ki. Aki önmagát is humorral tudja nézni, azaz nem veszi túl komolyan saját magát, az nehezen eshet áldozatul a két ikerdémonnak.
Más jó gyógyszer az alázat. A fundamentalisták és fanatikusok alapjában véve gőgös emberek. Az igazság birtokosainak ismerik magukat, így az alázat számukra veszélyes terület. Az igazi alázat ugyanis az emberrel pont azt mondatja ki, hogy nem vagyok minden igazság kizárólagos ismerője, nem tudok mindent, jobb lenne tanulni, kérdezni, megismerni, mérlegelni, mielőtt nagy hangon kijelentek bármit is.
Úgy tűnik korunkban e két hitványság igen kövérré hízik, naggyá dagad. Jó lesz odafigyelni, felfegyverkezni ellenük, nehogy áthatolják életünk immunrendszerét és visszafordíthatatlanul lebutítsanak minket.
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…