Úgy tűnik, minden jóhiszemű reményünk ellenére korunkban reneszánszát éli a vallási fanatizmus és fundamentalizmus. Szomorú állapot, de tény, hogy egyre több embert száll meg e két különböző, bár rokon démon. Úgy gondolom, hogy nem haszontalan, ha jobban megismerkedünk velük, így talán könnyebben elkerülhetjük, hogy a hatásuk alá kerüljünk.
Először is azt jelentem ki, hogy sem a fanatizmus, sem a fundamentalizmus nem tulajdona egyik vagy másik vallásnak sem. Inkább olyanok, mint egy szörnyű vírus, ami – függetlenül az adott vallástól – bárkire veszélyes lehet. Ebben az értelemben lehet beszélni keresztény és muszlim, buddhista és hindu, sőt ateista fundamentalizmusról is. A fundamentalizmus egy létmód, egy viszonyulási forma, ami sajnos úgy tűnik, hogy egyetemesen emberi tulajdonság. Hiba lenne azonosítani egyik vagy másik vallást a fanatizmussal és fundamentalizmussal, és kijelenteni, ezek mind ilyenek és olyanok. Nem, kérem szépen, bárkire veszélyt jelenthetnek ezek a szörnyű démonok.
Másodszor kijelentem, hogy mindkét betegség – hisz azok – egyféle leegyszerűsödése az életnek, csőlátás, ami csak és kizárólag egy irányba mutat, mit aztán jobb híján az ember kénytelen igaznak, helyesnek nevezni a maga számára. Mindkettő szegényedéssel, elbutulással és rabsággal jár. Az ember elveszíti az irányítást, a vallás által kínált horizont gazdagságát, s karikatúrájává válik a hívőnek. Természetesen a belső sivárság külső és formális szigorral, precizitással és a keretekhez való ragaszkodással jár. Sőt, extrém esetben az egész oda fajulhat, hogy az elszegényedett emberi lélek önmagát és saját igazát véli látni az egész világban, ahol pedig azt nem tapasztalja meg, ott ellenséget vizionál, amit meg kell semmisíteni. A fanatikus és fundamentalista mentalitás kétosztatú gondolkodás. Létezik az én/mi és az ő/ők és semmi más. Az én/mi mindig és mindenekfelett igaz, az ő/ők mindig és mindenek felett hamis, sőt veszélyes, elpusztítandó. Az ilyen emberek élete folyamatos harc, s egyben folyamatos sekélyesedés. Nincs fejlődés, nincs gyarapodás, nincsenek kihívások, az élet világos, egyértelmű, nekem/nekünk igazunk van és kész, ők pedig vagy csatlakoznak vagy elpusztulnak, tertium non datur!
Kezdjük ezek után a bemutatást a fundamentalizmussal! Ennek a démonnak a fegyvere az egyszerűség. Itt a (szent) szöveg, tiszta, világos, minden szava gyémántporral van behintve, ezt így, egy az egyben tessék kérem lenyelni. A fundamentalista ember bebástyázott személy. Nem hall, nem lát, nem is akar külső hatásokra odafigyelni, önmagát azonosítja a vállalt ideológiával, szöveggel, magatartásformával, a többiek pedig mehetnek a levesbe. Jó esetben! Mert rossz esetben gőgössé, leszólóvá, kizárólagossá válik. Még rosszabb esetben a bástyák közül mérgezett nyilakat lövell, általában szó szerint értelmezett idézetekkel, törvénycikkelyekkel, betanult szófordulatokkal. A fundamentalista mindig közhelyes, mindig sematikus, mindig visszhanglétben élő ember. Önálló gondolata, kérdése nincs, semmire sem kíváncsi. Magolós, aki beszedi a leckét, azt akármikor visszaböffenti, s beéri azzal, hogy lexikális tudását ráöntse mindenkire. A fundamentalistát nem lehet kizökkenteni bárgyú szellemi nyugalmából, mert mindig van egy odavágó idézete, egy bon mot-ja, amivel úgy érzi, hogy kivágja magát minden helyzetből. Igen ám, de a legtöbbször a válaszai látszatfeleletek, álmegoldások, mert az élet nem húzható kaptafára, bármennyire is szeretné a fundamentalista. Akkor érzi igazán jól magát, amikor hasonlókkal találkozik, s a szövegek és gépies ideológiák pingpongmeccsében örömet és elégtételt lel.
Testvére, a fanatizmus hasonlóan veszélyes démon. Sőt, talán veszélyesebb is, mert még aktívabb. A fanatikus a formákhoz ragaszkodik, bevett sémákhoz, s elfelejti az adott vallás vagy ideológia alap-mondanivalóját. A fanatikus tettre kész hitvédő, erőszakos és büntető intéző, aki úgy látja, önnön igazát ki kell terjeszteni az egész világra. Ha a fundamentalistáé bebástyázott lét, a fanatikusé formális élet. Látszólag nagyon hívő, elmélyült imádkozó, de sem imája, sem istentisztelete nem több, mint önmaga megdicsőítése, saját eszméinek erőszakos kiterjesztése.
A kettő igazán akkor veszélyes, ha egy koponyában egymásra találnak. Ebben az esetben a fundamentalizmus az igazság látszatát, a fanatizmus a helyes cselekvés lidércét kínálja, a kettő együtt pedig eszementté változtatja az embert.
Fentebb vírusokhoz hasonlítottam őket. De ha kórokozók, akkor léteznie kell gyógyszernek is rájuk, s hát van is. A leghatásosabb a humor. Nincs nagyobb ellenszere a fundamentalizmusnak és a fanatizmusnak, mint ez. Nem véletlen, hogy a szélsőségesek legnagyobb ellensége a nevetés. A humor savként hat vékony páncéljukra, s amint eléri puha belsejüket, rögtön ellenreakciót vált ki. Aki önmagát is humorral tudja nézni, azaz nem veszi túl komolyan saját magát, az nehezen eshet áldozatul a két ikerdémonnak.
Más jó gyógyszer az alázat. A fundamentalisták és fanatikusok alapjában véve gőgös emberek. Az igazság birtokosainak ismerik magukat, így az alázat számukra veszélyes terület. Az igazi alázat ugyanis az emberrel pont azt mondatja ki, hogy nem vagyok minden igazság kizárólagos ismerője, nem tudok mindent, jobb lenne tanulni, kérdezni, megismerni, mérlegelni, mielőtt nagy hangon kijelentek bármit is.
Úgy tűnik korunkban e két hitványság igen kövérré hízik, naggyá dagad. Jó lesz odafigyelni, felfegyverkezni ellenük, nehogy áthatolják életünk immunrendszerét és visszafordíthatatlanul lebutítsanak minket.
