2023. november 26., 17:02
Tehát első nap megteremtette az Úr – így a Biblia – az ellentétet: létet és nemlétet, fentet és lentet, anyagot és szellemet, igent és nemet. De a puszta dichotómia, kettősség, bár alapja a mindenségnek, azért kevés egy isteni teremtési napirendhez. Nem, az Úr lelke boldogan, de még teremtő lázban égve lebegett a vizek felett. Hogy milyen vizek voltak ezek? Hát teremtetlen és névtelen mélységek, amelyek fölött lebegett a teremtett rendje az Úrnak. Káosz és kozmosz elválasztva, de még csak alig. A dolgok kimondatlanok és kimondhatatlanok voltak, s csak ellentükörként szemlélték egymást kimondhatatlan némasággal a végtelenben. Mintha minden dolog – bár létezik, de – egybepréselve, elválasztatlanul egyetlen masszaként lebegne. Szabadság és ünnep, a labda, az alma és a gravitáció, a misztikus elragadtatás és az ingaóra, a petrezselymes krumpli és a szubjektív idealizmus egyetlen kusza masszaként úszott az Úr lelke alatt. Kell egy rendező elv, valami, ami kimondja, hogy mi az a rostonsült és mi az esztergapad, s mi a különbség a kettő között. Ekkor az Úr megszólalt, teremtő hangján: „Legyen világosság!”
Nem fény, hanem világosság. Állítólag Goethe mondta halálos ágyán: „Fényt! Több fényt!”. Valószínűleg a nagy gondolkodó, élete betetőződéseként idézte maga elé ugyanazt a nagy rendezőelvet, amit az Úr már a teremtés legelején belekiáltott a világba: világosságot. S ez nem más, mint a tudás, a reflektált gondolat, a nyelv, ami beleveti magát a dolgok kusza sűrűjébe, kiemel egyes elemeket, összehasonlítja, analizálja, tovább gondolja, polcra teszi, átformálja. A tudat és annak aktív eszköze, a nyelv az, ami a világosságot hordja, s ezt húzta végig, mint egy fésűt, a Fennvaló a félig teremtett mindenségen. Vagy ha a fizika szimbólumtárából kellene válogatni, előállt a négy alapkölcsönhatás: az elektromágnesesség, a gravitáció, valamint a gyenge és az erős kölcsönhatás.
S a tudat, ami a nyelv révén fogalmakká rendezi a mindenséget, rögtön mozgásba lendült, osztályozott dolgokat, formálta a szellem szféráit, nevet adott a dolgoknak. Persze ezek a dolgok még nem váltak láthatóvá. Csak a mindenség hatalmas és árnyékos raktárában várakoztak arra, hogy végre előálljon egy értelemmel bíró lény, egy önmagára reflektáló és időhöz kötött realitás, amely aztán felfedezi és világot derít mindezekre a dolgokra. Ám a fogalmak, az ellentétek, a törvényszerűségek, névszók és igék, szimbólumok és ekevasak ott pihentek immár létezően a mindenségben. Majd aztán a teremtés második kötetében, a két világ között álló lény, az ember fogja ezeket onnan kiemelni, mozdulatba lendíteni. Ám addig még várni kell.
Most a világ egyelőre a szép és rendezett semmi, a potenciális létezés, úgy ahogy potenciális a tölgyfa a makkban, vagy a pálinka a szilvavirágban. De az Úr látja a potenciálist, sőt teljesként látja, de a nagy teremtési játékhoz, ki tudja (hát Ő tudja) miért, hozzátartozik az is, hogy mindezeket szép csendesen meg kell találni, nevezni, önmagunkon, az emberi tudaton át kell ereszteni, mint egy szitán, meg kell érteni, majd tovább kell fűzni, hogy bennünk éljenek és átlényegülve, örök változásban létezzenek.
Megteremti tehát az Úr már az első napon a nagy különbséget a világosság, azaz az elme, a tudás, a szó és ébrenlét, valamint ennek ellentéte a sötétség, a némaság, az álom között. S látja az Úr, hogy jó a világosság. A sötétséget nem látja, mert az… sötét, de azért létezik. S boldog az Úr, s áldást mond mindarra, amit teremtett. És így lett reggel és lett este első nap.
