Életem egy korábbi szakaszában volt úgy, hogy verset kellett tanulnom különböző versenyekre vagy ünnepélyekre. Megvallom, hogy élveztem ezeket az alkalmakat. Az összes művészeti ág közül a szövegek, a jó szövegek voltak azok, amelyek régen megmozgattak bennem valami érzelmet. Mindig kihívásnak éreztem elmerülni egy-egy szöveg mondanivalójában, világában, majd onnan kiemelni valami olyan formát, ami megszólít másokat. Valami olyasmit, ami a szöveget élővé, relevánssá teszi a hallgatónak. Voltak könnyű szövegek, amelyek maguktól szólaltak meg. Nem kellett különösebben nekiveselkedni, a szavak, a sorok, a ritmus adták a vers hangulatát, ment minden, mint a karikacsapás, csak hangot kellett adni a nyomtatott betűnek. S nyilván voltak olyan versek is, amelyek nehezen eresztettek levet. Mint egy szeszélyes szőlő, ami levét csak körülményesen engedi oda a szüretelőnek. Persze, ezek nagyobb kihívást jelentettek. A csendes, elmélkedő, a modernen és főlényesen visszafogott költemények, amelyek hordozták magukon a huszadik század szögletességét, merevségét, betonsúlyát. Na meg aztán voltak az őrült versek és költők, a rímtelen és csapongó gondolatú szerzők, a főlényesen visszafogott császárkomplexusos alkotók, akiknek szövegei súlyosak voltak, mint egy bársonyfüggöny és nehezen hozzáférhetők, mint egy kézírásos krónika régimódi szövegei.
Amikor verstanulásba kezdtem, először mindig a szöveget sajátítottam el. Pusztán a szavakat, rím és ritmus nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondanivalót. Ám mindig, a szöveg elsajátítása közben, a monotonon, százszor végigmondott szavak áradatában, kattogni kezdett a zene. Ez volt az első tapasztalat. A muzikalitás. Mindegy volt, hogy szép rímbe és ritmusba szorított formáról volt szó, vagy szabadon csapongó sorok és mondatok áradatával álltam szemben, a ritmus mindig kitűnt. A versnek kell, hogy legyen ritmusa. Lehet, hogy leheletfinom, gondolatritmus, amit nem hordoz a forma, de a jó versnek van ritmusa. A sorok egymásba kapaszkodnak, folytatják a következőt, s a végén az ember azt érzi, hogy valami zenével találkozott. A rossz verseknek nincs zenéje. Lehet valami ritmuspótlék, feszes rímképlet, de ez nem helyettesíti a szavak egymáshoz viszonyulásának muzikalitását, amit a jó szöveg hordoz.
Ám ez nem volt elég. A zene megtapasztalása után a szöveget meg kellett enni. Mint egy katolikus misén, ahol az Úr testét metabolizálja a hívő, a szavak ostyája és a ritmus bora testté és vérré kellett hogy váljon. Az én testemmé és véremmé. Persze volt néhány alkalom, amikor az átváltozás nem valósult meg. Slendriánul elvégzett mise, rosszul csinált szertartás akadt, de ezek mindig elvetélt próbálkozások, félresikerült alkalmak voltak. A szöveget meg kellett szólaltatni. A számon kijövő szavak nem voltak elegek, szükséges volt még a lelkem lehelete, az én hangomon kellett szóljon, az én életemet kellett hordozza. S amikor a költő szövege összefonódott az én életemmel, na, akkor született a versmondás. Akkor hiteles volt a szöveg, s beleborzongtam még a legelégikusabb, vagy leghétköznapibb szövegekbe is. Ez volt a katarzis, az elme orgazmusa, amiben a szöveg csak az élmény és a gyönyör kifejezője volt. A gyönyöré, ami még a nem föltétlenül gyönyörről szóló szövegekből is bennem borzongást szült, mert az enyém volt. Én szóltam, a szöveg csak kísérte és kifejezte a mondandót.
A rítus is ilyen. A szertartás – akárcsak a vers – önmagában halott szó. Valamelyik régi ókori bölcs mondja valahol, hogy a leírt szó önmagában fabatkát sem ér, hiszen nincs lelke. Halott forma, tintapaca a papíron. De ha megtelik velem az a paca, akkor az már nem csak sima vonal a lapon, hanem én vagyok, én szólok. A templomi szertartásban nincs semmi szép és semmi mondanivaló önmagában. Halott forma, elvetélt gondolat, szóba és mozdulatba meredt tintapaca. De ha megtelik velem, akkor életre kel. Akkor már nem a paca beszél síri hangon, hanem a mindenkori én szól a mindenkori jelenben. Jellé formálódik a szó, s érzéssé transzszubsztanciálódik a cselekedet. S onnan a rítus nem halott műfaj, s nem is recsegve szétporladó papírfecni, hanem élet. Az én életem.
