

A későn korszerűek
Ökumenikus imahéten jártam a kolozsvári román görögkatolikusoknál. Ők minden év elején szerveznek egy ilyen felekezetközi alkalmat, ahová – valóban megható módon – meghívják a magyar történelmi egyházak képviselőit is. Szeretek ide járni, számomra egzotikus a szertartás, a keletet idéző énekek, a monotónia lassú, időtlenséget idéző örvénye. A liturgia végeztével aztán a különböző egyházak képviselői mondanak rövid beszédeket. Mint mindig, most is a nálunk mindenhatónak tűnő görögkeleti egyház képviselője indít. Idén a nagyhatalmú érsek van jelen. Kedves öregúr, keresetlen szavakkal, egyszerűen és alázatosan szól. Igazi atyácskának vélné az ember, ha a tekintetében nem villanna olykor-olykor valami ragadozó hajlam. Őt követi a római katolikus plébános, majd a színes ruhába öltözöttek után következnek a sötétek, a protestánsok. Először a legnagyobb létszámú református közösség küldöttje szól, majd a lutheránus, végül pedig a Kolozsváron még számontartott unitárius, azaz én.
Szeretek utoljára szólni. Mire sorra kerülök már mindenki telítődött. Olyan, mint egy lakoma végén, amikor jóllakottan az ember még bele-beletúr az újabb és újabb fogásokba, de már nehezek a szempillái, dolgozik a bor. Ilyenkor, a végére a templom is megtelik egy ilyen elégedett, jóllakottsággal. Azzal az unalomból, megszokottságból és kegyességből gyúrt érzésegyveleggel, ami kéri lassan a záróéneket.
Hogy is mondjam, jól sikerült a beszéd. Elégedetten zsebeltem be a feltűnő mosolyokat, a poénokra válaszoló diszkrét kuncogást, az elismerő nézéseket, s még azt sárga fuvallatot is, ami egy-egy kolléga szemén átúszott, az irigységét. Hízott a májam, álmában dagadt egy kicsit.
Végül a házigazda püspök megköszönte a jelenlétet, záróének, s a hívek boldogan indulhattak haza. Minket viszont a szervező egyháztanácsos a szomszédos terembe kísér, ahol szépen megterített asztal vár. Bizony jó itt lenni, többek között azért is, mert a kolléga Franciahonban és Itáliában pallérozta elméjét, s közben időt szánt az ízlelőbimbói kivirágoztatására is. Most is pompás olasz borral kínál. Szeretem ezeket az alkalmakat, jó dolog az ökumené…
Miközben így cseverészünk, mellém áll egy kerek arcú fiatal görögkatolikus pap. Amolyan egyháza feljövő csillaga, aki dicsérni kezdi a beszédemet. Egy szuszra elmondja, hogy bizony őt is a fiatalok pasztorációjával (nem összetévesztendő a pasztörizálással) bízták meg, s így, így kellene beszélni hozzájuk. Arra sincs időm, hogy hárítsam a bókot, mert mondja is tovább, azon gondolkodott, hogy TikTok csatornát kellene indítson, hátha így sikerülne elérni a fiatalokat. Mit szólok hozzá? Kétszer kell kortyolnom a boromból, hogy visszatuszkoljam azt a képet, amint ez a teltebb, kedves fiatalember megpróbálja a maga minden bizonnyal őszinte, valóságos hitét és egyházának a tanítását beleszuszakolni a pár perces, zenés-táncos, rázós TikTok-videóba. No meg azt, hogy íme feleim, a TikToknak is leáldozóban a csillaga, mert alapszabály, hogy az a felület, ami az egyházi horizonton is feldereng, az leáldozóban van. Nem hiszed? Akkor lássuk! Kezdetben volt a Facebook, s a fiatalok jól érezték magukat ott. Aztán jöttek a szüleik, velük az egyház, a fiatalok továbbállták, de helyüket átvették a nagyszülők. Mára a tizenöt éves fiaimnak a Facebooknál talán egy osztálynévsor-olvasás hivatalosabb. Aztán jöttek a mémek és a gif-ek. S amikor már ezeket is beleszelídültek a megszokottba, felfedezte az egyház is. Legtöbbször nem jól, de felfedezte, mert hátha így megtalálja a fiatalokat. De ők már az Instán lógtak, oda is követtük őket, s így tovább meg tovább, TikTok, majd Discord meg ami még jön… Mindig egy lépéssel a fiatalok mögött, késő korszerűségben, fiataloschan, de a legritkábban hitelesen.
Baktatok haza az esőben. Hogy kerültünk ide, ebbe a folyton a jelen mögött loholásba? S ha már ide kerültünk, vajon nincs is egyéb, mint szép lassan leszakadni, látni, amint a jelen elektromos kocsija hangtalanul siklik el mellőlünk, mi meg kétségbeesetten nézzük, hogy egyre nő a távolság? Vajon ennyi volt? Függöny? Vajon tényleg már senkinek sem kell a mondandónk? Vége a vallásnak? Ez a méltatlan későkorszerűség maradt nekünk végjátékként, amíg végre valaki belátja, hogy behozhatatlan a távolság? E mostani sorozat pont azt akarja, hogy beleásson ezekbe a kérdésekbe. Megkeresse azt, hogy miképp jutottunk ide, s tegyen kísérletet arra, hogy milyen lehet(ne) a ma, a XXI. század vallásossága és hitmegélése. Persze, gyorsan hozzá kell tenni, hogy alulírott nem tudja a tutit. Ha tudná, tenné, de nem tudja, s ezért nem is akar nagy igazságokat mondani. Csak gondolkodásra hív. Tölts hát egy pohár bort, s induljunk!
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…