A héten gyerektáborban voltam. Most is onnan írok, miután lefektettük a gyerkőcöket. A nappali zaj után jól esik a csend, a tücsökzene, csillagos ég, sőt még az is, hogy az egésznapos kiabálás, zajongás, játék meg miegymás után, még mindig zsong és zúg a fejem. A héten jöttem rá, hogy több éve táboroztatok gyerekeket, mint amennyi úgy telt el az életemből, hogy nem tettem. Egykor nyaraim egyik fénypontjai voltak ezek az alkalmak, de az idő múlásával egyre inkább nehezemre esett. Az idén kifejezetten igen… Úgy éreztem, túl öreg, túl fáradt és túl türelmetlen vagyok már ehhez. De nincs mit tenni, menni kell, s ha már így van, a gyerekek a legkevésbé hibásak az én idegállapotom miatt, nekik kijár a közösség, az élmény, a játék, a beszélgetés, egyszóval a tábor, s ezt meg kell adni nekik.
A morcos kezdet ellenére, végül csak megtörtént a varázs. Létrejött az a szappanbuboréknyi világ, amelynek felszínén megcsillan az Isten mosolya. Mindig úgy képzeltem el ezeket az alkalmakat, mint egy ilyen törékeny és elillanó világot, amely egy hétre létrejön, egybefog, elvarázsol, majd lágyan visszatesz a mindennapokba, de közben azért meghagyja visszfényét, csillogását egy kicsit. Öröm számomra, amint az idegen gyerekek néhány nap alatt egybefűződnek, összekovácsolódnak, s öröm a játékuk, az okosságuk, a nevetésük, s megható a honvágyuk, keserű, de igazi a sírásuk, sőt még a csintalanságuk is helyénvaló. Mind hozzátartozik ehhez a világhoz. Aztán – ha minden jól megy – kialakul a buborék, s rajta csillog az Isten elégedett mosolya, megszólal az örömüzenet, tisztán hallhatóan. Sőt, minden tábornak van egy-egy pici mondata, desztillált jelentése, amit magammal vihetek ideig-óráig, mindaddig, míg metabolizálja azt bennem az élet. De azért úgy gondolom, hogy ha nem is tudom tisztán felidézni annak a tábornak a mondanivalóját, az beépül az életembe, s láthatatlanul és névtelenül részemmé válik.
Az idén ezt a mondatot egy roppant huncut, szőke, zöldes-barnás szemű fiúcska adta nekem. A tábor elején történt még, hogy egy játék előtt elém állt, s ravaszkás mosolyával elmondta nekem, hogy ő nem akar játszani. Kérdem tőle, miért nem? Erre meg azt mondja, azért, mert ő csal. Nagyot kacagtam a válasz hallatán, s mondtam neki, hogy hát inkább ne csaljon. „De nem tudom megállni” – válaszolta, s már fordult is, ült le a többi közé, hogy játsszon. Persze, nem csalt, de a jelenet velem maradt. Beleszédültem zöldes-barna szemeibe, mosolyába, ott csillogott az arcán az Isten, s tengerszem tekintete beszippantott. Nem ő beszélt – jöttem rá – hanem én kaptam üzenetet. Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy ez a kis és jelentéktelen epizód velem maradt. Nem tudtam elfeledni, mind ott forgott, valahányszor volt egy szabad percem. Legtöbbször mulattatott, de aztán egyre komolyabbá testesült, s egyre inkább azt éreztem, hogy önmagánál több mondanivalóval bír.
Mostanra kikalapáltam, mit is sejtek e jelenet értelmeként. Figyelj! Tegyük fel – csak a játék kedvéért –, hogy valóban nemcsak a kölyök szólt, hanem itt üzenet van. S ha úgy éreztem, hogy maga az Isten üzen, akkor tegyük fel, hogy a gyermek hangja egyben a Teremtőé is, aki a vallásos felfogásom számára üzen egyet. Mi van, ha a világ szövetébe belerejtett helyenként némi csalást. Olyan részeket, amelyek úgy néznek ki, mint a megszokott szála a létnek, de közben kiderül, itt csalás van. Káprázat csupán, szemfényvesztés, látszat, ami azért olyan, amilyen, hogy az ember leleplezze, feltárja az anomáliát, és számoljon vele további élete során. Mi van akkor, ha a mindenség úgy van összeállítva, hogy közben a dolgok mélyén nemcsak szimmetrikus és gépiesen kattogó rendszer áll, hanem ott mosolyog ravaszkásan a csalás, a szabály áthágása, ami rögtön pontosan a szabálynak a kontrasztjává alakul. Mi van, ha a szent harmóniát szándékosan helyenként megzavarja valami oda nem illő dallam, meglepő zörej, s ami még hallhatóbbá teszi a nagy dallamot? Mi van akkor, ha ez a nagy komoly dolog, amit életnek nevezünk hirtelen feloldódik egy kipukkanó nevetésben, amikor a fényes és jól fésült emberi gondolkodás megbotlik, elveszti egyensúlyát, s elkenődik a sárban? „Csaltam” – mondja ilyenkor talán az Isten, s szalad előre kacagva, mint akinek sikerült a tréfa. S mi van akkor, ha ez teljesen természetes, s ezen nem kell bosszankodni, hanem a nagy komoly, jól fésült gondolkodásunk közben helyet kell biztosítsunk annak a bizonytalanságnak, amit a humor, a csalás, az egyenetlen hordoz?
Mi van akkor? Hát természetesség és életöröm és őszinteség és vallás. Na, ezt tanultam ebben a táborban, s holnap indulok is, remélve, hogy ezután egy kicsit viccesebben látom majd a mindenséget, s bennem magam. S ha elvágódom, akkor nem megrökönyödve, hanem nevetve állok fel: jól van, Uram, sikerült a tréfa.
