Mit jelent kereszténynek lenni? (Valószínűleg e kezdőmondat után abba is hagyod, de adj egy esélyt, kérlek!) Nem úgy, mármint a láthatók szerint, hogy megkeresztelnek, vagy templomba jársz, bérmálsz, konfirmálsz, hanem a mélyében, lényegében mit jelent kereszténynek lenni. A szó a latin christianusból származik, ami a görög chrisztianoi átvétele, ami krisztuskákat jelent. Gúnynév, amit a pogány görögök adtak az első Krisztus-követőknek. A magyar Krisztus görögül felkentet, kiválasztottat, nagy dologra megbízottat, királyt, prófétát jelent, aminek a gyökere a héber Massiah. A héberek körében ennek a fogalomnak meglehetősen nagy tekintélye volt. A helyzet kicsit olyan, mint a Trianon szó. Ha azt halljuk, Trianon, szétszakadt országra gondolunk, édes Erdélyre, igazságtalanságra, nemzeti katasztrófára. Ha viszont egy francia mondja ezt a szót, számára ez egy hely, egy királyi kastély, mindenféle keserű érzés nélkül. Nagyjából így viszonyul egymáshoz a héber Massiah és a görög Chrisztosz. Szép fordítása a szónak, de a jelentésmező attól függ, hogy kinek a szájában formálódik a szó. A zsidó ember Dávid utódját, a papkirályt hallja, aki szabadítást, rendet, Isten országát hozza a kiválasztott népnek. A görögnek ez a szó esetleg valamilyen kiemelt szerepet, papi és politikai tekintélyt jelent.
De még ez sem igazán fontos most. Az első keresztények átvették a zsidó jelentést, s a názáreti Jézusra alkalmazták, benne látták beteljesülni az Ószövetség évezredes várakozását. Ezért görög környezetben mindegyre a felkentről, Krisztusról beszéltek. Pogány szomszédaik, hallgatóik kicsit mosolyogva, fanyalogva, csúfondárosan mondták rájuk, krisztuskák, hisz mindegyre róla, erről a fogalomról beszéltek.
Ez már egy kicsit fontos! Kereszténynek lenni a kezdetektől megbotránkozást, furcsaságot jelentett a többségnek. A kereszténység lázadás a megszokottság, a nyárspolgárság, a hétköznapiság ellen. Olyan lázadás, amely hátat fordít a társadalmi normáknak, képtelen elfogadni azokat, mintha máshol élne, csak a teste maradt itt az utcán, a házban, a boltban, de szemei mást látnak. S mivel nem azt látja, ami mások szeme előtt van, átlép a mindenki által elismert status quón. Tesz rá magasról!
De mit lát? Hová néz, amikor átlép az élet normális szokásain, a „Szia, hogy vagy?”-okon, az „Ez a rend!”-eken? Nézd, ez valahogy úgy van, hogy már a bölcsődében megtanuljuk, hogy miképp működnek a dolgok. Van egy rend, amely összeáll hagyományból, politikából, hatalmi viszonyokból, játszmákból, kicsi gazemberségekből és nagy disznóságokból. De megszokjuk, ez van! Van aki fent van, vezet, fitogtat, s van, aki lent van, túlél. Ma is így van. Négyévente vályúhoz terelnek, hogy egyet harapjunk a szabadságból, de ne feledd, oda is terelnek, majd utána szevasz, a gépezet zörögve, pöfékelve megy tovább. A kereszténység ez ellen lázad. Azt mondja, ez csak káprázat, por a szembe, de nem ez a valóság. A valóság szabadság és közösség, igazság és béke, odafigyelés és optimizmus. A valóságban a világ gyönyörű, s mindenkinek jut étel, s nem számít, hogy épp ki ül a párnázott széken, mert ott csak bepállik a feneke, de attól még nem lesz hatalmas. A valóság a kimondott szó szentsége, a szándék és a mozdulat egysége, a közösség édes köteléke. A valóság keresés és soha meg nem állás, humor és rugalmasság, igazi alázat és szűnni nem akaró kíváncsiság. Vágy arra, hogy belekeveredjen az ember a létbe, élvezze, mint eszkimó a friss havat, habzsolja, s ossza meg, mint jóbarátok a viccet, a bort és az időt. A valóság egyenértékű, de nem egyforma csodálatos emberekről szól, akik büdösek és buták, de egyszerre gyönyörűek és szentek, akik végső soron jót akarnak, csak mindegyik másképp, más úton halad. Aki pedig valamiért nem ezt teszi, az szegény és koldus, még akkor is, ha igazi hernyók váladékából készült is a nyakkendője, s három Rolex virít a csuklóján.
Nos, a keresztény ezt látja, s amikor király előtt áll meg, akkor nem a koronájának csillogó aranyát látja, hanem azt a kicsi ijedt emberkét, aki két kézzel kapaszkodik trónjába, mert fél, hogy leüti onnan a huzat. Ám abban a fonnyadt vénemberben, aki mosolyogva harap egy darab kenyeret, s szájában édesen formálódnak a szavak, mestert és példát lát.
Valami ilyesmi kereszténynek lenni, és sajnos nagyon sokszor épp azok felejtik ezt el, akik szépen kipomádézva forgatják szájukban az Úr nevét. Az igazhitűek ilyenkor fintorognak, kuncognak, s szépen elmennek békésebb helyekre, ahol hiteles létüket örömmel élik. Mert a kereszténység nem izmus, nem ideológia, nem rendszer, nem hatalmi eszköz, nem üdvvonat, nem dogma, nem törvény, hanem hiteles és igaz élet. Élet! Krisztuskák élete.
