Miután próbáltam valahogy szemléltetni a hitről szóló elképzeléseimet, ideje sebességet váltani, s mondani pár dolgot a hit tárgyáról és céljáról, Istenről. Hogyan képzeljük el Istent? Hát hogyan? Fehérszakállas, fehérhálóinges öregúrként, aki naphosszat a felhőkön üldögél. Egy Fehér Gandalf, diétázó Mikulás, öregotthonba költöztetett Zeusz. Tesztoszteronkazán főisten korában duzzadó izmokkal űzte a hármasosztatú világ csajait, s ha ezt elunta (amúgy sose unta el), hát leszkanderezte Arészt, belekötött valamelyik hellén törzsbe, majd – mint meló után a proli – ment haza drága Hérájához, és követelte a vacsorát. Hajaj, azok voltak ám a szép idők… Aztán teltek-múltak az aiónok, s a medencesarka-kemény Zeuszból Zeusz bácsi, majd tata, apóka lett. A macsó csúcskan villámai lekonyultak, löttyedt bőrét bő hálóingbe bugyolálta, s reszkető, ráncos ajakkal felheveredett egy felhőcskére, hogy a bigék sóhaja helyett, mamák zsolozsmáit hallgassa. Megvénült… Hagyjuk is ott nyugodtan, hadd lesse, vajon a kamaszoknak a paplan felett van-e a kezük lámpaoltás után.
Az Istenről való beszédnek viszont van egy meglehetősen nagy bökkenője. Ez ugyanis lehetetlen. A szavak egyszerűen leperegnek róla, hiszen belátható, hogy lénye (?) túlmutat mindazon, amit szavaink megragadhatnak. Minden jelző, amit vele kapcsolatosan használunk antropomorfizmus, „emberiesítés”, ami azt a célt szolgálja, hogy valamilyen módon közelebb hozzuk a mi léptékünkhöz, hogy értelmünk kacsai tudjanak belekapaszkodni. Atya, úr, örökkévaló, egyedül létező, hatalmasság satöbbi – mind-mind antropomorfizmusok, emberi vonások, gondolatvektorok, amelyek önmagukon túlra próbálnak mutatni, egy olyan tájba, ahová immár csak utalás által tudnak eljutni. Istenről nem lehet beszélni, úgy ahogy beszélünk egy tárgyról, gondolatról, történelemről, fogalomról. S mivel nem lehet beszélni róla, meghatározni is csak önmagával lehet. Isten meghatározása az egyedüli elfogadható tautológia: Isten=Isten és kész. Vegyünk egy példát! Ott van például maga a létezése, az az állítás, hogy van Isten. Igen ám, csak az a helyzet, hogy még ez a legalapvetőbb tulajdonság, a lét, is problémás e helyen. Isten a lét forrása, belőle árad az ki, Ő teremtette. Tehát magánál a létezésnél is mélyebb helyre kellene nyúlni lényéért, csak sajnos eszköztelenek vagyunk… Van tehát Isten? Hát van is, meg nincs is, illetve a kettő együtt… Szőcs Géza zseniálisan ragadta meg a kérdést: „Isten nem ember, hogy legyen vagy ne legyen.” [kiemelés az eredetiben]. Valami olyan kifejezés kellene, ami egyszerűen túlmutat magán a létezésen, s szingularitásként csak a Teremtőre vonatkoztatható, de ez is csak béna dadogás lenne. Isten az egészen más, a megfejthetetlen, a titok. Ezt nevezte el meglehetősen gyomorgörcsösen a szellemtudomány transzcendenciának.
Másfelől viszont kizárhatatlan a jelenléte, hiszen megszólal, a Bibliában sokan úgy érzik, hogy közvetlenül beszél hozzájuk, s úgy általában fenntartja ezt a létezésnek nevezett vircsaftot. Ezt hasonlóan kólikás kifejezéssel illették: immanencia.
Na, ebből, kérem, gyönyörű kis galiba keveredett. Hiszen, ha Isten tisztán transzcendens, akkor a világtól távoli, megközelíthetetlen. Az órás, aki műve végeztével hátradől, és nyugodtan kevergeti a mézes teát. Fordítva, ha mindenestül immanens, akkor meg okvetlenül azonos a világgal, olyan, mint az Avatar című filmben Eywa: minden az ő megnyilvánulása, létét neki köszönheti, de ő maga a milliárdnyi létező által van. Az egyik deizmus, a másik meg panteizmus, cseberből vederbe…
Ezt úgy oldotta fel a teológia (de itt is szem előtt kell tartani belátásunk korlátait, kifejezéseink halványságát, nyelvünk végét), hogy Isten egyszerre transzcendens és immanens. Azaz az univerzum teljesen benne van az Istenben, az Isten betölti, de Ő végtelenszer több annál, teljességgel és tökéletesen meghaladja azt. Na, erre tessék gombot varrni! Mondom – lehetetlen Istenről úgy beszélni, mint bármi másról e világon. Erre nem csak Szőcs Géza jött rá, előtte másfél évezreddel már hasonló megfogalmazások születtek, sőt maga a Biblia is errefelé tűnik mutatni, amikor még azt is megtiltja, hogy az ember a nevét kimondja.
Tudom, hogy demotiválóan sötétre sikerült ez a kép. Mintha nem lenne kiút, s a hatalmas űrt, ami a lét határát koszorúzza nem is lehetne áthidalni. De jó hírem van! Nem épp ilyen kilátástalan a helyzet. A hit minden kultúrában és időben megjelent, ami arra mutat, hogy létezik egy velünk született vágy, egy hívó suttogás, hogy keressük a teljességet. S mivel a vágy igen erős, az ember kultúrájának legjavát csatarendbe állítja, s létrehoz egy istenképet. Ez nem maga az Isten, hanem az ember által róla kialakított elképzelés, ami mindig időhöz kötött, s az adott kultúra nyelvét beszéli. Egy adott kultúra istenképe immár megfogható az emberi elme számára is, ahol tovább specializálódik, egyénivé, az én Istenemmé válik. Ez az istenkép a konduktor, a kapcsolatot lehetővé tevő huzal, amin a hit közlekedik. Ám e sokféle istenkép mögött ott van az egy Isten valósága, léten túli léte.
A baj akkor kezdődik, amikor valamelyik dölyfös muki összetéveszti a saját istenképét (ami legtöbbször pont olyan, mint a nevezett muki) magával Istennel, s nagy hangon hirdeti, Isten ezt akarja, ezt meg nem akarja, ezeket szereti, amazokat meg nem. Kiráz mindig a hideg a nagyképűség ezen ostoba megnyilvánulásától, hiszen hogyan veszi magának a bátorságot, hogy úgy tegyen, mintha tudná a végső kérdésre a választ? Nem tudja bizony, csak hazudik, illetve pontosabban leborul az önmaga képére és hasonlatosságára faragott istene előtt. Bálványimádó lesz, de erről talán máskor.
