Mi az értelme a művészetnek? Másképp miért látnak neki egyesek, hogy valamilyen anyagból (vagy szavakból, mozdulatokból, hangokból) létrehozzanak bármit is? Sem evolúciós, sem termelési, sem társadalmi szempontból nincs látható értelme. Mégis, úgy tűnik, minden időben ott volt az emberben a vágy, hogy kimondjon, kifejezzen valamit, ami a fejében fogalmazódott meg. Ez a rejtélyes valami, ami a fejben feldereng, az úgynevezett gondolat. Legtöbbször ez a gondolat nem található meg a külvilágban abban a formában, ahogy az a fejben megjelent. Tökéletesebb, teljesebb, harmonikusabb, kifejezőbb, vagy ellenkezőleg, rútabb, ellentmondásosabb, mint a külvilág. Mindegy is, a lényeg ugyanaz: kifejezni a fejben létrejövő, teljesen új, s ezáltal a világot megváltoztató gondolatot. Ezért fogyasztjuk a kulturális termékeket. Meghallgatunk egy jó dalt, elolvasunk egy jó verset, regényt, elidőzünk egy festmény előtt, megnézünk egy színdarabot. Minden esetben a folyamat ugyanaz: részesei leszünk annak az alkotásnak. A történet magával ragad, a zene betölti lényünket, részvételre sarkall.
A jó művészeti alkotás végleg megváltoztatja az embert. Lehet, hogy csak egy icipicit, de lényegileg és végérvényesen megváltoztat. Egy jó regény világa sokáig velünk marad. Szőjük tovább a szálait, ismerkedünk a bennünk életre kelő szereplőkkel, döntéseiket mérlegeljük. Azaz a regény két borítója közé bezárt világ bennünk nyílik ki. Ugyanez történik más alkotások esetében is. Az alkotás bennünk önálló életre kel, s ezáltal megváltoztat. Persze, minél tehetségesebb az alkotó, annál erősebben változtatja meg az embert, az igazán nagyok az egész világot áthangolják.
A művészet csele tehát az, hogy világokat nyit ki az emberben, s ezek az új terek újabb árnyalatokkal gazdagítanak. Mintha látásunk gazdagabbá, telítettebbé válna. Az a mód, ahogy felfogjuk a környezetünket, a velünk kapcsolatba kerülő mások dolgait és tetteit összetettebb lesz. Átlátunk a szitákon, újabb szempontok alapján mérlegelünk tetteket és helyzeteket, s nyilván, mivel tetszik nekünk ez az átváltozás, a többlet, vágyunk arra, hogy újabb élményben, gazdagabb látásban részesüljünk. Ez a vágy biztosítja a kenyerét az alkotóknak.
A jó művészet kinyitja tehát a világot. Ugyanúgy, mint a jó szertartás. Emez is akkor jó, ha – mint a jó regény – magával ragad, s a végeztével még mindig arra ösztönöz, hogy továbbgondoljuk. Világában rabul ejt, átformál, kinyit. Az istentisztelet célja az, hogy megnyissa az emberben a tökéletesre, a mindenre, a végsőre való odafigyelésünket. A jó istentisztelet után már nem azok vagyunk, mint előtte. Jó esetben jobbak, nemesebbek, tisztábbak, erősebbek. Marad velünk némi „istensugár”.
Persze, létezik rossz művészet is. Ilyen például, amikor a politikum vagy valamilyen ideológia rabul ejti az alkotást, s arra kényszeríti a művészetet, hogy őt szolgálja. Erre is számtalan példa van. Egy-egy (legtöbbször diktatórikus rendszer) önmagát kívánja sütkéreztetni a művészet fényében. Ilyenkor a művészet nem szabadít fel, nem nyit világokat, hanem bunkerbe, ideológiai pincébe zárja az elmét. A gondolat határát az ideológia, az izmus szabja meg, s ami azon kívül létezik azt vagy irrelevánsnak vagy kifejezetten károsnak minősíti. Az ilyen művészet lezár, bebörtönöz, butít. A továbbgondolást nem engedi meg, hanem mantraként szajkóztatja a többnyire buta mondatait az emberekkel.
S amint van rossz művészet, úgy van rossz istentisztelet is. Az, amelyik ugyanúgy nem a teljességre, a végsőre, a mindenre nyit ki, hanem valamilyen dogmatika száraz, neonfényes cellájába zár be. Az, amelyik rabul ejti nemcsak az embert, hanem az Istent is, s megmondja a tutit, arról, hogy kicsoda, micsoda, mit akar ez az Isten. Az ilyen istentisztelet unalmas, semmitmondó, káros, mert nem az Istenre fordítja a figyelmet, hanem az adott vallási izmus bálványára.
Azt hiszem, hogy az igazi kunszt mind művészeti, mind vallási szinten az, hogy megtanuljunk disztingválni a jó és a hamis között. Ha azt kérdezed, hogyan, akkor a válaszom csak annyi, hogy tanulással. Sok-sok tanulással.
