De akkor mit is jelent vallásos emberként élni? A vallásos ember megbotránkoztató. Köpik a konvenciókra, magasról tesz arra, ha nem úgy lép vagy néz vagy szól, ahogy elvárják a vallásos embertől. A vallásos ember megveti a templomokban képmutatóskodókat, akik kilépve onnan például sárosra isszák magukat, majd – gőzleeresztés végett – agyba-főbe verik az asszonyt és a gyermekeiket. A vallásos ember nem tartja be a társadalmi, sőt még az egyházi szabályokat sem, csak akkor, ha azokban értelmet lát. De ha csak formát talál, akkor leleplezi, gúnyt űz belőlük, megkopogtatja, mint a kiszáradt tök oldalát, hogy hallhatóvá váljon az üresség. A vallásos ember nem esik hanyatt attól, hogy valaki eljátssza a „nagyembert” előtte, sőt, magasról tesz a fontoskodására. A vallásos ember nem ájtatoskodik, nem sóhajt összetett kezekkel az ebéd előtt, de ízleli a falatot, s öröm tölti el, hogy ehet, hogy milyen finom az étel. A vallásos ember örül a közösségnek, ahol nem társadalmi karikatúrák (gazdagok, főnökök, koldusok, prostituáltak, szentek, fehérek stb.) vannak, hanem hús-vér emberek. A vallásos ember tudja magáról, hogy esendő, s azt is tudja, hogy más is esendő, ezért nem veti meg, nem nézi le a másikat, hanem tanul és ha biztos abban, hogy van amit, akkor tanít. Nemcsak „vallásos pillanatokban” vallásos, hanem mindig. Ima számára az is, amikor valami jót olvas, lát, hall. Amikor beszélget valakivel, vagy ha egy kiadósat vitázik, nem azért, hogy nyerjen, hanem azért, hogy gondolatok ütközzenek egymással. Nem térít, nem agitál, nem nyomtat szórólapot, pólót, golyóstollat. Örül a jónak, jelenjen az meg bármilyen formában. Megbotránkozik a hazugságon, az alakoskodáson, a csaláson. A vallásos ember átlát a szitán.
A vallásos ember reggel fogat mos, munkába megy, irodába, gyárba, laboratóriumba, mindegy. Ott nem mutogatja vallásosságát, mert minek. Dolgozik örömmel, látva azt, hogy munkájának van értelme. Lelkesedik, ha valami jó lesz, gondolkodik, töri magát a problémákon. S miközben ezt teszi, észre sem veszi, hogy problémamegoldó törekvése imává válik. Aztán hazamegy, s ha kedve tartja tornászik, tévét néz, alszik és ez is imává válik.
A vallásos ember egész valójával, mindenestül vallásos. Nem vasárnap, nem ünnepkor, nem házszenteléskor vagy amikor látják, amikor könnyű és elvárt. Hanem mindig. Pizsamában, álmosan, másnaposan, boldogan mindig.
A vallásos ember néha nem vallásos. Kételkedik, belefárad, elunja. Néha eldurran az agya, odamond, vagy elege van a maga vallásosságából, elejti a pajzsát. A vallásos ember néha nem is hisz. Annyira nem, hogy már nem is törekszik, nem keres, nem beszél, nem is üvölt. Elfogadja, hogy üres az ég.
A vallásos ember néha nagyonis vallásos. Túlnyúlik a Tejúton, együtt dobban a mindenséggel.
A vallásos ember ravasz, okos. Megválogatja szavait, tudja mikor kell beszélni, s mikor hallgatni.
A vallásos ember balfasz. Bevállal olyasmit, amit nem kellene, ami neki nem jó, nem használ, hanem megterheli, de bevállalja, hadd röhögjenek a háta mögött. S bízik abban, hogy a plusznak is valahogy meg van a helye az életben
A vallásos ember szeret kacagni. Élvezi a humort, s jókat röhög saját magán is. Kimondottan élvezi kigúnyolni a fontoskodókat, akik belebugyolálódnak önnön fontosságtudatukba, s jaj annak, aki csak megbántaná ezt a cukormázt!
A vallásos ember örömmel alkot. Nem biztos, hogy remekművet, nem is a műért, hanem az alkotásért. Mert az csiklandós érzés, pezsgő dolog: érezni, ahogy a fejében szövődik egy-egy gondolat, s keze alatt valósággá válik.
A vallásos ember vallásos. A vallásos ember ember. A vallásos ember. Az ember vallásos.
