Felnőtté válni nem egyszerű dolog. A test magától érik, mint az alma, növekedik, izmosodik, szőrösödik, ivaréretté válik, de mindez még messze nem jelenti azt, hogy felnőttek lennénk. Ez csak biológia, de a lényeg nem itt van. A lényeg egyfajta értékek mentén történő elköteleződés, aminek igazi értelme akkor bimbózik, ha azok az értékek egy közösség gyakorlati életében válnak észlelhetővé. A felnőttség felelősségvállalásról és bekapcsolódásról szól. Talán ez a magyarázata annak, hogy a világon az összes klasszikus társadalom a felnőtté válást valamilyen rítushoz kötötte. Valahogy meg kell jelölni azt a küszöböt, amikor az ember a gyermekkorból átlép a felnőttek világába. S nyilván ez az átlépés próbatétellel, erőfeszítéssel jár. Be kell bizonyítani, hogy értjük az adott közösség működési elveit, hogy legalább csirájában készek vagyunk arra, hogy az adott embercsoport életének fenntartásához hozzá kívánunk járulni.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére. Feszítse meg önmagát, dolgozzon, annak érdekében, hogy a közösség tényleges tagja legyen. Az emberpróbáló (milyen sokatmondó kifejezés!) folyamat végén, a gyermek felnőtté cseperedik, azaz olyanná, akinek helye és szava van az adott közösségben. Aki bebizonyította, hogy méltó mások figyelmére, hogy nemcsak részesedni akar a javakban, mint a gyermek, hanem kész tenni azért, hogy ő maga is javakat termeljen.
Protestáns emberként tudom, hogy a mi vallásos közösségeinkben ez a próbatétel a konfirmáció. Lényege az, hogy a beavatandó fiatalok bemutatják, hogy képesek elsajátítani némi tudást az adott közösség működéséről, értékeiről és eszméiről, s a megszerzett tudásról készek vallani is. A konfirmandust kétféleképp teszi próbára közössége. Egyfelől kitartásáról és szorgalmáról bizonyosodik meg, amikor arra kényszeríti, hogy megtanulja az alapvető elveket, másfelől belátásáról kérdezi, amikor ráveszi, hogy a közösség színe előtt valljon azokról. A kérdés az, hogy vajon ez a fiatal képes-e arra, hogy az adott közösség értékeit szóval és tettel képviselje. Érti-e azt, hogy kik vagyunk mi, hogy miféle értékkel bírunk, micsoda kincset szorongatunk összekulcsot ujjaink között. Ha érti és tudja, akkor készen áll arra, hogy részesüljön az életen át tartó tanulási folyamaton, amit úrvacsorának nevezünk. Az eggyé válás és elkülönülés eme titkán, amit az ember mindig más lélekkel kóstol és ízlel.
Az idén megint alkalmam volt végigkísérni néhány fiatalt ezen a folyamaton. Megtiszteltetés látni az erőfeszítésüket, szorongásukat, felkészülésüket, s részesülni majd az örömükben. Megtiszteltetés látni, ahogy a szemünk előtt válik a gyermek felnőtté, érik késszé a nagy titok befogadására.
S milyen kár egyben, hogy a mi társadalmunk elbagatellizálta a felnőtté válás rítusait! Mekkora vesztesés, hogy általában nem ragadjuk meg és nem jelöljük meg azt a pillanatot, amikor a gyermek átmegy a szűk pallón, s felnőttként érkezik a túlsó partra. Sajnos úgy gondoljuk, hogy elég a szexusról szóló kötelező diskurzust lenyomni, hogy azzal segítünk, ha megkíméljük magunkat és gyermekeinket a próbától, ha a kisebb ellenállás irányába mozdulunk el. Holott pont itt veszítjük el a lehetőséget, hogy növekedjünk, s kiteljesedjünk.
A próbától nem kell félni, s attól a gyermekeket nem kell megkímélni. Fel kell készíteni őket, biztosítani afelől, hogy mindenünkkel mellettük vagyunk, de rá kell mutatni arra is, hogy eljött az idő, amikor önállóan cselekednek, mentőháló nélkül. Hogy tetteikért vállalniuk kell a felelősséget, s hogy ez a felelősség nemcsak róluk szól, hanem arról is, hogy miképp tükröződik életük egy tágabb közösség életében. S ha minden jól megy, megértik, hogy létük nem önmagában zajló automatizmus, zárt rendszer, ahol csak és kizárólag önmagukat tükrözi vissza a mindenség, hanem lehetőség arra, hogy többé váljanak a közösség révén.
