

Felnőtté válni nem egyszerű dolog. A test magától érik, mint az alma, növekedik, izmosodik, szőrösödik, ivaréretté válik, de mindez még messze nem jelenti azt, hogy felnőttek lennénk. Ez csak biológia, de a lényeg nem itt van. A lényeg egyfajta értékek mentén történő elköteleződés, aminek igazi értelme akkor bimbózik, ha azok az értékek egy közösség gyakorlati életében válnak észlelhetővé. A felnőttség felelősségvállalásról és bekapcsolódásról szól. Talán ez a magyarázata annak, hogy a világon az összes klasszikus társadalom a felnőtté válást valamilyen rítushoz kötötte. Valahogy meg kell jelölni azt a küszöböt, amikor az ember a gyermekkorból átlép a felnőttek világába. S nyilván ez az átlépés próbatétellel, erőfeszítéssel jár. Be kell bizonyítani, hogy értjük az adott közösség működési elveit, hogy legalább csirájában készek vagyunk arra, hogy az adott embercsoport életének fenntartásához hozzá kívánunk járulni.
A hagyományos közösségekben a próbatétel általában jól tükrözte az adott csoport alapelveit. Harcos társadalmakban a felnőtté válás küzdelemmel, háborús tettekkel, véres, késes próbatétellel zajlott. Vadászoknál a vad elejtésével, nomádoknál nyájtereléssel, vallásosoknál a rítusok és tanbeli tartalmak tudásával járt együtt. Mindegy, hogy mi a mozgatórugó, a lényeg minden esetben az, hogy az emberpalánta kerüljön képességei és komfortja peremére. Feszítse meg önmagát, dolgozzon, annak érdekében, hogy a közösség tényleges tagja legyen. Az emberpróbáló (milyen sokatmondó kifejezés!) folyamat végén, a gyermek felnőtté cseperedik, azaz olyanná, akinek helye és szava van az adott közösségben. Aki bebizonyította, hogy méltó mások figyelmére, hogy nemcsak részesedni akar a javakban, mint a gyermek, hanem kész tenni azért, hogy ő maga is javakat termeljen.
Protestáns emberként tudom, hogy a mi vallásos közösségeinkben ez a próbatétel a konfirmáció. Lényege az, hogy a beavatandó fiatalok bemutatják, hogy képesek elsajátítani némi tudást az adott közösség működéséről, értékeiről és eszméiről, s a megszerzett tudásról készek vallani is. A konfirmandust kétféleképp teszi próbára közössége. Egyfelől kitartásáról és szorgalmáról bizonyosodik meg, amikor arra kényszeríti, hogy megtanulja az alapvető elveket, másfelől belátásáról kérdezi, amikor ráveszi, hogy a közösség színe előtt valljon azokról. A kérdés az, hogy vajon ez a fiatal képes-e arra, hogy az adott közösség értékeit szóval és tettel képviselje. Érti-e azt, hogy kik vagyunk mi, hogy miféle értékkel bírunk, micsoda kincset szorongatunk összekulcsot ujjaink között. Ha érti és tudja, akkor készen áll arra, hogy részesüljön az életen át tartó tanulási folyamaton, amit úrvacsorának nevezünk. Az eggyé válás és elkülönülés eme titkán, amit az ember mindig más lélekkel kóstol és ízlel.
Az idén megint alkalmam volt végigkísérni néhány fiatalt ezen a folyamaton. Megtiszteltetés látni az erőfeszítésüket, szorongásukat, felkészülésüket, s részesülni majd az örömükben. Megtiszteltetés látni, ahogy a szemünk előtt válik a gyermek felnőtté, érik késszé a nagy titok befogadására.
S milyen kár egyben, hogy a mi társadalmunk elbagatellizálta a felnőtté válás rítusait! Mekkora vesztesés, hogy általában nem ragadjuk meg és nem jelöljük meg azt a pillanatot, amikor a gyermek átmegy a szűk pallón, s felnőttként érkezik a túlsó partra. Sajnos úgy gondoljuk, hogy elég a szexusról szóló kötelező diskurzust lenyomni, hogy azzal segítünk, ha megkíméljük magunkat és gyermekeinket a próbától, ha a kisebb ellenállás irányába mozdulunk el. Holott pont itt veszítjük el a lehetőséget, hogy növekedjünk, s kiteljesedjünk.
A próbától nem kell félni, s attól a gyermekeket nem kell megkímélni. Fel kell készíteni őket, biztosítani afelől, hogy mindenünkkel mellettük vagyunk, de rá kell mutatni arra is, hogy eljött az idő, amikor önállóan cselekednek, mentőháló nélkül. Hogy tetteikért vállalniuk kell a felelősséget, s hogy ez a felelősség nemcsak róluk szól, hanem arról is, hogy miképp tükröződik életük egy tágabb közösség életében. S ha minden jól megy, megértik, hogy létük nem önmagában zajló automatizmus, zárt rendszer, ahol csak és kizárólag önmagukat tükrözi vissza a mindenség, hanem lehetőség arra, hogy többé váljanak a közösség révén.
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…