

A világ vajmi keveset fejlődött az elmúlt időben – mondta a tiszteletes úr, miután nagyot kortyolt kávéjából. Illetve pontosítok – folytatta – technikailag robbanásszerűen haladtunk, de az emberi elme nem képes tartani a lépést a fejlődéssel. Ez a század semmi jót nem hozott számunkra. Világot hordunk a zsebünkben, az információ könnyebben hozzáférhető, mint bármikor, de ettől nem lettünk jobbak. Mindent megkérdőjelezünk, minden szerkezetet szétszedünk, mindent elsúlytalanítunk és bagatellizálunk, de helyükbe semmi jót nem tudunk tenni. Az emberek elhagyták a templomokat, az egyházat, saját fejük szerint próbálnak élni, ám morálisan kárvallottakká válnak. A fiatalok nem alapítanak családot, nem tisztelik az időseket, nem ismerik múltjukat, s ezért jövőjük sincsen. A régi formák – ha mégoly megszokottak is – stabilabbak, igazabbak, helyesebbek és emberibbek. Most viszont végveszélybe sodródott az emberiség. Régen az ember felnőtt, munkába állt, kenyérkeresővé vált, családot alapított, s élt boldogan. Ma erre senki sem akar gondolni, nincs tisztelet, s nincs érték.
Korunk széthullásán panaszkodó tiszteletes úr a stabil értékek megtestesítője. Értékiránytűnk keleti égtája jelképezi a spirituális lét ezen dimenzióját. Ide olyan értékesnek tartott fogalmak tartoznak, mint a hagyománytisztelet, a család, a megszokott formák, a rutin, a kiszámíthatóság. Mindezeknek lényege egyfajta ellenállás a változással szemben, mert a változás bizonytalanságot hoz, a bizonytalanság süppedő talaja pedig veszélyes. A stabil értékek egyenes vonalat húznak múlt és jövő között. Bölcsességért a régiek viselt dolgaira tekintenek, a múlt tudását próbálják a jelen alakjára kalapálni. A stabil értékek olyanok, mint a ház alapja, a hajó vasmacskája.
Nagyon nem kell bemutatni őket, hiszen a magyar társadalom nagyrésze ezeket kollektív módon vallja és éli, főleg itt, ahol én lakom, Erdélyben. Sőt itt helyenként annyira bebetonozódtak ezek a formák a köztudatba, hogy szélsőséggé merevedtek. A székely falu, s benne a vígan szántóvető székely ember, ki ugyanúgy dolgozza a földet, mint ükapja, kinek családja van, sok gyermekkel, népdalt énekel – persze csak tiszta forrásból –, pálinkát iszik kávé helyett, s kenyeret felesége süt. Ez a skanzenlét a stabil értékek kollektív és szélsőséges módon való megélése. A régen minden jobb volt, a ragaszkodjunk az előttünk járók formáihoz, hagyományainkhoz.
A stabil értékek elsősorban akkor védelmeznek, ha egy személy élete, vagy egy közösség léte veszélyben van. Az elnyomással szembesülve az ember önkéntelenül bele próbál kapaszkodni a megszokott és változatlan formákba. Viharban nem cserélünk cserepeket a háztetőn. Egyszer megvárjuk, hogy múljon el a vész, aztán kijavítjuk a rongálást. A stabil értékek is ugyanígy megóvnak a bizonytalanságtól, a széthullástól az arc- és karaktervesztéstől. De ha kórossá válnak, akkor elszigetelnek a világ ritmusától, muzeális múmiává alakítanak, mint azok az egyházi közösségek, amelyek a múlt sokszor halott formáinak a bűvkörében élnek. Igen, a keresztény egyházak számára meglehetősen kézenfekvő a stabil értékek megélése és felkarolása, de folyamatosan vigyázniuk kell arra, hogy ne szakadjanak el a valóságtól, a jelentől, a most lüktetésétől. S hát persze, be kell látni, hogy ez igen sokszor nem sikerül nekik. Helyette önmaguk paródiájává válva, tíz körömmel kapaszkodnak dogmatikus múltjukba. Ez így volt, ez így lesz, a változás csak rosszat hoz. Akik most elhagytak minket, majd visszajönnek, ha megjön az eszük, ha mégsem, hát ők veszítenek.
Potenciálisan veszélyes mivoltuk ellenére, a stabil értékek hihetetlen dolgokra képesek. Beszédes példa e tekintetben a zsidóság története. Országukat a rómaiak elpusztították az ókorban, a nép szétszéledt a szélrózsa minden irányába, s évezredeken keresztül, a világ különböző országaiban őrizték identitásukat. Mi itt a titok? Hogyan lehetséges, hogy egy ország és állam nélküli nemzet, amely évszázadokon keresztül kell szembesüljön jószerivel minden állam és társadalom megvetésével, képes volt fennmaradni? A válasz egyértelműen a stabil értékek megélésében keresendő. A hagyományban, amit az idősek megtanítottak a fiataloknak, a nyelvben, amit sokszor lopva, de átadtak a következő generációnak, a tudatban, hogy a múltban létrejött értékek megtartó erővel bírnak. A stabil értékek megőriznek extrém körülmények között is, és fenntartanak egész kultúrákat, hogyha ez szükséges. Persze, ideális esetben nem válnak teljesen kővé, mozdulatlanná, hanem minden korban megőriznek egyfajta nyitottságot a jelen felé. Ha ez sikerül – legyen szó egyénről vagy akár egész nemzetről – akkor jó eséllyel az adott entitás képes lesz megküzdeni bármilyen akadállyal.
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…