

Május negyedike a nemzetközi Csillagok háborúja nap. Ennek az az oka, hogy angolul május negyedike (May the fourth) majdnem pont úgy hangzik, mint a Csillagok háborújának egyik kulcsmondata (May the force be with you). Pár évvel ezelőtt szereztem tudomást erről, s azóta semmi pénzért sem hagynám ki, hogy valamilyen módon „Star Wars-ozzak”. Valahogy hozzám nőtt ez a film. Talán azért is, mert ez volt az egyik első amerikai film, amit moziban láttam a kommunizmus bukása után, s megvallom, a hétesztendős gyereket lenyűgözte az a hihetetlen gazdagság, ami megelevenedett a vásznon. Többször láttam az összes megjelent filmet, a rajzfilmeket, és meglehetős magabiztossággal merem állítani, hogy értem a mémeket, illetve sikeresen megfertőztem a családomat is ezzel a fantáziavilággal. Az ikonikus zenétől és intrótól mindig libabőrös leszek, s mekkora csalódást érzek, amikor egy-egy mai hollywoodi ipartermék elnagyoltan, sokszor bután és slendriánul bánik az amúgy igen gazdag Star Wars-világgal…!
A Csillagok háborúja hosszú idővel ezelőtt, egy messzi-messzi galaxisban játszódik. Az eredeti történet a Skywalker (Égjáró) család történetét járja körül. E galaxisban létezik egy rejtélyes erő, amit a filmben – hm – az Erőnek neveznek. Ebben mozog és van minden és mindenki. Az Erőből jövünk és oda térünk vissza. Az Erő nem felejt el senkit, mindenki tovább él benne. E galaxisban léteznek olyan lények, akik jobban érzékelik az Erőt, mint mások, sőt képesek úgy használni, hogy az természetfeletti képességekkel ruházza fel őket. Tárgyakat mozgatnak összpontosítással vagy villámokat lövellnek ki az ujjukból, szinte repülni tudnak, képesek kommunikálni mindenféle lénnyel stb. Az Erőérzékeny személyek két csoportra oszlanak: a jedikre és a sithekre. Az első csoport lényegében egy harcos szerzetes kaszt. Céljuk az Erőt jóra, egyensúlyra, az élet gyarapítására használni. Felkeresik azokat a gyerekeket, akik tapasztalják az Erő jelenlétét, és kiképzőiskolákban fejlesztik a tudásukat. Szerepük az Erő minél jobb megélése mellett az, hogy a békét fenntartsák. Életükben békére, harmóniára, önmérséklésre és önfejlesztésre törekednek.
Fő ellenségeik a sithek, akik az Erőt önző céljaik elérésére kívánják használni. Uralni akarják az Erőt, s a megszerzett képességük által uralkodni akarnak mások felett. Erőszakosak, ravaszok, gonoszok. Belőlük mindig kettő van, egy mester és egy tanítvány. A mester mindent megtesz, hogy hatalomra jusson, semmi sem túl értékes e cél elérése érdekében, a tanítvány pedig arra törekszik, hogy mestere fölé nőjön s átvegye a helyét. A mesternek mégis szüksége van tanítványra, mert rajta élheti ki haragját, rosszakaratát, gyűlöletét, illetve pajzsként maga elé állíthatja, ha baj van.
A történet az ifjú Anakin Skywalkerrel kezdődik, aki Obi van Kenobi jedi mester tanítványa lesz. A jedik rendje hamar felfigyel az ifjú Skywalker páratlan tehetségére, s benne vélik felfedezni azt a rég megjövendölt mestert, aki egyszer s mindenkorra legyőzi a sitheket. A rend vezetője, az idős és apró Yoda mester viszont nincs meggyőződve Anakin tisztaságáról. Tehetsége mellett érzékeli nagyravágyását, a benne fortyogó rejtett erőszakot. Végül a sith nagymesternek sikerül megrontani az ifjú Anakint, aki mesterei ellen fordul egy végzetes államcsíny során, amely a galaxis urává teszi Darth Sidius sith nagyurat. Anakint saját tanítója, Obi van Kenobi győzi le, de az összevissza vagdalt ifjú harcost megmenti a sith nagyúr, gépekkel pótolja a hiányzó testrészeit, s így megszületik a könyörtelen gyilkos, az eredeti filmek főgonosza, az ikonikus Darth Vader.
Az eredeti filmek Vader nagyúr és saját fia, az ifjú Luke Skywalker köré épülnek. A fiatal gyereket az öreg Obi van Kenobi védi és oktatja, majd nevelését maga Yoda nagymester fejezi be. Az apa és fia harcában végül Luke lesz a győztes, de nem azáltal, hogy megöli saját apját, hanem úgy, hogy előhívja a Vaderben nyugvó jedit, aki – amint a film alcíme is mondja – visszatér.
Most, május negyedike környékén, arra gondoltam, hogy milyen érdekes ez a történet. Nemcsak a fénykardok (könyörgöm, nem lézerkardok!) gyönyörűen koreografált viadala miatt, hanem a filozófia miatt, amely mozgatja a történetet. Az Erő mindenütt ott van, érzékelni és használni lehet. Vannak olyanok, akik önszántukból jót kívánnak tenni vele, megosztani másokkal, gyógyítani, segíteni, békét és egyensúlyt teremteni, de vannak olyanok, akik a hatalom eszközét látják benne. Az Erő mámorossá teszi őket, saját tudásuk tönkreteszi a szellemüket, s miközben mindenkit maguk alá kívánnak utasítani, észre sem veszik, hogy önmagukat pusztítják el. A sithek útja zsákutca, egyetlen lehetséges kimenetele a zsarnokság jegében halottá fagyó világ. A jedik útja a növekedés, az élet, a fejlődés ösvénye. S valahogy így van ez ebben a galaxisban is. Van egy Erő, az élet körülöttünk. Érezzük, éljük, lélegezzük. Nem ruház fel természetfeletti erővel, bár nézőpont kérdése ez is. De magunknak kell eldöntenünk, hogy mihez kezdünk vele: szétosztjuk, megéljük, gyönyörködünk benne, vagy kihasználjuk önző céljaink elérése érdekében. Az út végén itt is ugyanaz vár ránk, mint ott. A zsarnoknak és az általa uralt világnak pusztulás, az örvendőnek élet. S ha már május negyedike ily közel van, akkor legyünk egy kicsit Égjárók mi is. Nézzünk rá az Erőre, ami körülöttünk van, s kérdezzük meg, hogy mire is lehet használni azt. Így hát, kedves olvasó, az Erő legyen veled!
Ma az imáról fogok írni, pontosabban annak egy fajtájáról, arról, amikor az Istent dicsőítik az emberek. Nem tudom, hogy más csinálja-e, de amolyan papi toposz, a régi szent szövegek is tartalmazzák, s valahogy must have dologgá vált az imádságban. Azt hiszem normál körülmények között, azaz valamilyen „sima” istentiszteleten vagy áhítaton kihagyhatatlan fordulat, hogy az épp szolgálatos tiszteletes nekilát dicsőíteni az Istent.
Két éve Párizsba látogattunk a feleségemmel. Számára ez a bakancslistájának kiemelt pontja volt, ezért aztán nagyon készült az útra. S ha ő készül, akkor én is készülök, ez ilyen. Hetekkel az indulás előtt gondosan megtervezte az útvonalat, a látványosságokat szortírozta, hogy a rendelkezésre álló pár napot kimaxoljuk. Olyan volt, mint a gyerek a legóboltban, akinek azt mondják, hogy válasszon ki mondjuk tíz dobozt a kínálatból. Végre összeállt a terv, szépen, a rá jellemző pontossággal elkészült az optimális útvonal és menetrend. Készen álltunk, mint két versenyló a rajt előtt.
Ilyen lehet a szénmonoxid mérgezés: gyűl a füst észrevétlenül, kattog a motor vagy duruzsol a kályha, s az ember csak annyit érez, hogy lassan elálmosodik, a hang egyre távolabbról érkezik, kellemessé válik a brummogás, a doromboló motormuzsika, nehezedik a pilla, majd elszenderül. A szövegem is így hathatott az iskola által szépen megedzett fiatalokra. Távoli brummogás, dörmögés, s közben gyűl a fejben, az agy és koponya között a füst. Edzett ifjak ezek. Tudják, hogy a legjobb, ha engedik elmúlni ezt az időt.
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…