Ha rítusokról beszélünk, okvetlenül szólnunk kell az ünnepről. Gyermekkoromban ünnepnek számított az, amikor végre valahára elérkezett a dinnyeszezon. Minimum egy Mikulással felért az a pillanat, amikor a forró nyári délutánon előkerült a hűtő mélyéről a gyönyörű, hamvas, már-már zúzmarás görögdinnye, amiből jókora szeletet szelt anyám a tányérra. A gyönyört fokozta, hogy ilyenkor kést kaptam a kezembe, mert nálunk – ki tudja milyen okból – a görögdinnyét csak késsel volt szabad enni. Örömömet viszont többször beárnyékolta egy furcsa tény. Köztudomású, hogy a görögdinnye legfinomabb része a középpontjához közelebb eső darab. A dolgok természetéből kifolyólag ez az a rész, ami először kerül kés alá a nyári dinnyeevés alkalmával. Így aztán a lakoma végére marad a héjhoz közeli, kevésbé édes, ropogósan finom rész. Valahányszor görögdinnyét ettem, beárnyékolta az ünnepet az, hogy a végén nem a legfinomabb íz maradt a számban, hanem a halvány peremaroma.
Egyszer gondoltam egy nagyot, s a majdnem rituális értékű késsel leszeltem a legértékesebb közepet, félretettem, majd miután megzabáltam a maradékot, felfaltam ezt a különösen finom darabot. Úgy éreztem, most valami hatalmasat fedeztem fel. Amolyan mélytudássá vált ez a reveláció, olyannyira, hogy mind a mai napig félreteszem a dinnye legédesebb részét. Sőt más ételek esetében is a végére tartogatom a kifejezetten sokat ígérő falatokat. Kivárom, hogy megehessem a csülkös bableves legtöbbet ígérő húsdarabját, utoljára mindig hagyok egy darab húst, mártást és lekvárt a vadas esetén, de a nagy családi összejövetelek alkalmával rögeszmésen figyelek arra, hogy a legvégére jusson a gondosan kiválasztott borból legalább egy korty, amivel leöblítem és teljessé teszem az ebédet. Ez a félretett, különválasztott rész, a kiemelt falat az emberi élet esetében az ünnep. A félretett, elkülönített, többlet értelemmel felruházott darabka idő. Tárgyunk szempontjából mellékes, hogy ez valami személyes vagy kollektív, vallásos vagy szekuláris ünnep, lényege azonos: félretett idő, kiemelt pillanat.
Az élet olyan, mint egy dinnyeszelet. Hamvas, sokat ígérő, várt és a lét forróságában egyedi ínyencség. Kezünkbe kapunk egy kést és mérhetetlen étvágyat, hogy mindet felfaljuk. Ám valahogy rájöttünk arra, hogy a legédesebb részeket érdemes külön ízlelni, kiemelni, szimbolikus jelentőséggel felruházni, s ezáltal ennek az utóízével maradni. Kollektív és egyetemes tudásról van itt szó. Minden kultúra félreteszi a legzamatosabb, legcukrosabb pillanatokat, hogy szájában sokáig maradjon az íze. Nem hiába beszél a Biblia is az ünnepről, a fontos dolgokról úgy, mint az idő teljességéről, az alkalmas pillanatról, a múlt heti írásban már említett kairoszról.
A félretett dinnyedarabot az ember másképp eszi, mint a többi részt. A többit falja, rágja, nyeli, szürcsöli. Észre sem veszi, és lecsúszik torkán. De a félretett darabot élvezi. Tudja, hogy minden pillanat, amikor a szájában tartja a falatot megismételhetetlen, éppen ezért minél hosszasabban és teljesebben ki akarja élvezni az ízek kavalkádját. Odafigyel az aromára, a cukorra, a hűvösségére, a ropogós darabra, amit már a szájban lebont a nyál. Élvezi, amint a fogak felőrölik a falatot, amint szétárad a nyelvén a zamatos nedű. S amikor vége lesz, szájában nem a héjközeli rész matt, vízízű emléke marad, hanem az édesé, a végéé. Ha az az íz maradna velem, amit a héj halvány húsa ad, bizony nem jelentene nagy élvezetet dinnyét enni. Könnyen lemondanék róla, de valahányszor kiemelek a hűtőből egy szép, hideg dinnyét, a legédesebb részének a zamata jut eszembe. Ezért szeretem…
Ugyanígy vagyunk az ünneppel is. A ránk bízott idő nagy része csak amúgy lecsúszik a torkunkon. Fene tudja, hogy éppen mi történt egy unalmas februári szerda délután, negyed ötkor. Ám annál inkább megmarad velünk gyermekkorunk karácsonya, a húsvéti locsolás vagy a másféle ünnep emelkedettsége, közvetlensége, misztikuma, azaz aromája, íze, cukrossága, zamata. S ugyanúgy, mint a dinnyével, a félretett időnek is jelentőséget szentelünk. Az idő megtelik tudással, odafigyeléssel, jelképekkel és szimbólumokkal. Az idő édessé nemesül…
S végül, ugyanúgy, mint a dinnyével, az ünnepnek is az adja meg a kiemelt szerepét, hogy odafigyelünk rá. Összpontosítunk a mondanivalójára, az ízére, jelen vagyunk benne. Aki ezt megtapasztalja, tanul az ünnepből, utána több lesz, mint előtte.
Az ünnep tehát mondanivalóval bír. Ha odafigyelsz rá, tanít, s ha megtanulod zamatát, gazdagít. Tegyünk félre néha egy-egy falatnyi időt a magunk számára, hogy tudatossággal megtöltve, emelje az életünket édesebb szférák irányába, mert talán akkor jobban vágyunk arra, hogy a korábban megtapasztalt aroma visszatérjen életünkbe. S ez jó!
