Ennek az írássorozatnak az a célja, hogy vázolja a 21. századi vallásosság, közelebbről keresztény és magyar vallásosság mikéntjét. Szándéka – amint a korábbi írás is megfogalmazta – nem a megkérdőjelezhetetlen nagy igazság megfogalmazása, hanem gondolkodáskatalizátorként kíván működni. Olyan, mint egy vonal a sivatag homokjában, amely azt kéri, hogy viszonyulj hozzá. Állj rá, tőle jobbra vagy balra, maszatold el, tégy vele kedved szerint.
A korábbi írásban kaján élvezettel és fanyar hangon vázoltam azt a talajvesztős hangulatot, amit sok keresztény közösség megél napjainkban: az üres templomokat, s a jóhiszemű papok őszinte erőfeszítését, hogy valahogy elmondják azt, amit igaznak és relevánsnak tartanak egy olyan korban, amikor ez nem mindig sikerül a legjobban.
Na, de tegyük azt, amit az ember tesz, ha valami nem megy túl rózsásan az életében. Lépjünk egyet hátra, s próbáljunk értelmes mondatokat mondani magunkról és a helyzetünkről. E mostani szöveg is ezt szeretné, kézbe venni néhány alapszót, azokat megfigyelni, értelmezni, egymáshoz viszonyítani.
Az első kifejezés, amivel foglalkozunk, az egyház. Eredeti görög értelmében azt jelenti, gyülekezés, keresztényítve – elnézést a körbeforgó definícióért – egyház. A magyar kifejezés szent helyet, szent intézményt, épületet, megjelölt téridőt jelent. Általános használatban egy intézményt jelöl, amely részt vesz a társadalmi életben, gazdasági és közigazgatási léte van, politizál, képviseli önmagát, szervez, választ, kiáll, tiltakozik stb. Ez az intézmény tárgyunk legkülsőbb, legmegfoghatóbb és legdurvább szintje, egy már-már mindenestül emberi és profán szint, amely egyfelől védelmez egy törékenyebb belsőt, másfelől képviseli azt a külvilág előtt. Ilyen értelemben olyan, mint az ember bőre, szervei, izmai és csontváza: megvéd, mozgat, szilárdan tart. S persze pont úgy, mint az ember bőre, változik. Néha hamvas és puha, mint egy kisbabáé, máskor ráncos, mint egy vénasszonyé. Időnként koszos, pattanásos, bibircsókos, máskor meg illatos, ruganyos. Ennek az egyháznak hierarchiája van, belső szabályai, fórumai, képviseleti szintjei, amelyeken keresztül érvel, lobbizik, kínlódik.
A második szint, ami e bőrön, izmokon és csontokon belül van, már egy fokkal légiesebb. Ez pedig a vallás. Ha az egyház a test, a vallás az idegrendszer, azaz a tartalom, a definíció, a cselekvés alapja, a rendszer és a megnyilvánulás. A vallás több részből, elemből tevődik össze, úgy, mint az idegrendszer. Ha tudománnyá alakul, teológiának nevezzük. Ha a viszonyulásokat fogalmazza meg, erkölcs a neve, ha legbensőségesebben fejezi ki magát, akkor az szertartás. Ez a szint még mindig meglehetősen durva, függ a korától, a kultúrájától, no meg az azt működtető, művelő emberek hozzáállásától. De a két fogalom csak egymást kiegészítve teremt működőképes organizmust. Az egyház vallás nélkül egy élettelen test, egy hulla, pontosabban zombi. A vallás egyház nélkül viszont huzal nélküli elektromosság, mozgásképtelen gondolat.
No, de ez még mindig nem elég. Ezidáig nem hagytuk el a fiziológia mozgáskörét, s ebből érezhetjük, hogy így kevéske. Ha ennyiből állna a tárgyunk, akkor nem is érdemelne sok időt, hiszen pont olyan lenne, mint egy klub. Vannak viszont légiesebb fogalmaink is, amikkel szembe kell néznünk, s ezek közül az egyik legfontosabb a gyülekezet. Ha az egyház a test, a vallás az agy és az idegek, akkor a gyülekezet az őssejtek halmaza. Ugye, a Wikipédiáról tudjuk, hogy ezek kétfélék lehetnek: embrionális állapotban blasztocisztákban, ebből lesz az embrió, felnőtt egyedeknél a szövetekben, ahol szerepük a szervezet javítása. Az őssejtek embrionális formájukban bármilyen specializálódott sejtté tudnak alakulni. Ugyanígy a gyülekezet az egyház–vallás kettősség ősállapota. A gyülekezet magán hordozza az egyháziasság és a vallásosság jegyeit, de ezeknél többel is bír. A gyülekezet személyes kapcsolatokra, együvé tartozásra, közösségre épül. Az első, bibliai, pünkösdi gyülekezetnek a sajátságos jegyei a közösség, azaz az egy szív és egy lélek, ahogy a Biblia mondja.
No, de még van egy szint! Ez a legmélyebb, s egyben a legáttetszőbb, ami nem más, mint a hit. E kifejezés nem azonos az elhivéssel, azaz a bármilyen bizonyítékok alapján elfogadott igazsággal, hanem ennél másabb. Egy 19. századi teológus, egy bizonyos Friedrich Schleiermacher az egyetemestől (Isten) való függésérzésként határozta meg azt. Az ő romantikus szavai lehet, hogy nem szólnak immár hitelesen a mi fülünknek, de gondolatának lényege megmarad. A hit az egyetemessel, a léttel, Istennel való kapcsolat felfedezése és megélése. Az, ami az életnek értelmet ad. Ez a hit a tekintetet felfelé emeli, s kitárja a végtelen felé. Na, de ha már használtam ezeket a fiziológiai fogalmakat, akkor zárjam is egy ilyennel. A hit tehát olyan, mint az élet a testben. Benne van minden sejtmagban, de mikroszkóp alatt kimutathatatlan.
Azt hiszem, ennél mélyebbre nem tudom ásni e témát. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy ez az egyre finomodó rétegződés a legmélyebből hat a legdurvább irányába. Azaz mind lehet nagytiszteletű, tekintélyű és hatalmú püspök, gyönyörű templom, teli kassza, hit nélkül ez csupán hatalom és politika. Lehetnek mégoly okos teológiai rendszereink, tudományos munkáink mindenre kiterjedő filozófiai mélységgel, de hit nélkül csak fecsegés az. Sőt élhetünk szoros közösségben, ahol közös a kenyér, az álom és a munka, de ha nem hatja át a tagokat ez a hit, akkor csupán kommunáról, klubról, társaságról beszélhetünk. Témánk szempontjából annyira fontosnak tartom, hogy azt hiszem, szánok rá egy külön részt.
