

– A színpadon te Júlia-értelmezésed volt a leginkább hatással rám. Hozol egy másik Júliát, te úgy, egyedül. És erről a Júliáról szeretnélek kérdezni nyilván, de legelőször talán arról, hogyan talált rád ez a produkció, vagy hogyan találtatok egymásra ezzel a produkcióval?
– Nagyon egyszerű erre a válasz, hiszen én egy zenekarban játszom Jancsó Gáborral, aki az egyik zeneszerzője volt ennek a darabnak, és a zenei vezetővel, Bella Mátéval is ismerjük egymást. Azt hiszem, hogy Gabinak és Máténak egyszerre pattant ki a fejéből az, hogy szuper lenne, hogy ha én énekelném Júlia karakterét, aztán egy hosszabb, átbeszélős időszak után elkezdtünk dolgozni a dalok demóján, és az engem száz százalékban meggyőzött arról, hogy valami olyasmit fogunk alkotni, amiben érdemes részt venni.
– Akkor ezzel szinte válaszoltál arra a kérdésemre is, hogy különösen az első felvonásban, de általában is miért volt időnként olyan érzésem, hogy blahás áthallások vannak a zenében?
– Ez pontosan így van, mivel hogy a Blahalouisiánában is Jancsó az, aki a legtöbb dalt írja, ezért hallatszik az ő zeneisége ezeken a dalokon is – ez egy pontos észrevétel volt.
– Visszatérve a te Júliádra, őt honnan építed?
– Azt nem tudom, hogy pozitívum-e, hogy még egy Júliát megmutattam a dalokban, én azért törekedtem arra, hogy amilyennek én érzem azt, ahogy Júliát megalkotja a Viki (Staub Viktória), abban az érzelemben vagy abban az érzelmi csomagban igyekeztem beleburkolni, becsomagolni azt, amit a dalokban átvittem.
– Viszont mint önálló művészegyéniség bármennyire törekszik az ember az együttműködésre, azért mégiscsak a saját énjéből óhatatlanul sokat belevisz egy ilyen karakterbe.
– Szerintem itt jön képbe az, hogy én nem színésznő vagyok, hanem egy könnyűzenei énekesnő, egy előadóművész, aki azon dolgozik, hogy leginkább önmaga legyen és leginkább meztelen legyen a színpadon, és bár most egy karakterbe bújva kellett énekelnem, de beletettem önmagamat, azokból az érzésekből táplálkoztam, amiket én is átéltem.
– Erre akartam pontosan rákérdezni, hogy számodra a te Júliád milyen? A Blahalouisiana-s klipekben megjelenő femme fatale, ahogyan ott látunk, mennyire van jelen egy Szendrey Júlia-álarcban?
– Nekem nagyon szimpatikus az egész darabban az, hogy végre Júliáról is több szó esik. Én emlékszem, amikor Petőfiről tanultunk az iskolában, akkor nagyon kevés szó esett Júliáról, Petőfi múzsájaként emlegették, de közben ő mégiscsak nagyobb hatással volt mind Petőfire, mind az irodalomtörténetre, mint az a köztudatban jelen van. Azt sem szabad kifelejteni Petőfi és Júlia történetéből, hogy ők nagyon-nagyon fiatalok voltak. Nagyon fiatal éveikben történt velük mindaz, amit ez a darab elmesél, amiről most valamit megmutattunk. Nekem nagyon érdekes az ő szerelmük, és az, hogy Júlia mennyire erős nő volt, és nagyon izgalmas az a szál kettőjük között, hogy ő tökéletesen megértette Petőfit, hogy mi az ő létezésének a célja, és ebben igyekezett támogatni őt annak ellenére, hogy ez iszonyatosan fájdalmas volt számára.
– Azt mondod, hogy lehet és érdemes bármiféle szellemi-lelki közösséget, vagy szövetséget kötni Szendrey Júliával 2023-ban is, tehát egy hiteles karakter, vagyis egy hiteles nő?
– Azt sosem fogjuk megérteni, hogy pontosan ők mit éreztek, hiszen egy másik korban élünk és nagyon más a világ már, de azt gondolom, hogy azok az alap dolgok, amiken ők érzelmileg átmentek, azok ugyanúgy jelen vannak ma is, csak egy kicsit más köntösben.
– Arra gondoltam, hogy a Blahalouisiana szövegeivel jól érezhető ez a rokonság.
– Azokat leginkább Szajkó András, a gitárosunk írja – a magyar dalszövegeket. Az előző lemezen már én is írtam két dalt, de főként Szaja írja.
– Foglalkoztat titeket az idő-tematikának az a rengeteg aspektusa, ami blahás szövegekben megjelenik?
– Őt nagyon, és én nagyon élvezem ezt, hiszen ő zseniális szövegeket ír, nagyon szeretem őket. Viszont a gondolatmenetekben nagyon-nagyon osztozunk, és nagyon sokat beszélgetünk, sokat filozofálgatunk az időről, meg az életről a hosszú buszutakon, úgyhogy nagyon egy síkon mozgunk, és nekem egy nagyon érdekes együttest alkot az, ahogyan az ő gondolatai, végül egy női lelken át – az enyémen – meggyúrva érkeznek el az egész zenekar üzeneteként a dalainkban.
– Akkor legyen majd ez a következő nagyinterjú egyik témája.
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.