

– Figyelembe véve, hogy mindhárom köteted valamelyest a gyerekkoról, a gyermek és a gyermekkor ábrázolásáról szól, kérlek mesélj a te fiatalkorodról! Visszahúzódó vagy rosszcsont, kíváncsi gyerek voltál?
– Azt hiszem, visszahúzódó voltam, rosszcsont és kíváncsi, de mindegyik ellentéte is. Szerettem volna, hogy engem nézzenek, jó voltam, és bamba, lusta, álmatag. Egy gyereket nehéz körülírni.
– Mik voltak a legmerészebb álmaid tizenéves gyerekként?
– Magyar válogatott futballista vagy Ady Endre szerettem volna lenni.
– Ezek közül melyiket sikerült elérned?
– Tulajdonképpen semmit, de nem baj.
– Ma már két kislány édesapja is vagy. Apaként mi a legfontosabb, amit a gyerekeidnek adhatsz?
– Igyekszem nekik értéket adni, magyar népdalt, népmesét, zsíros magyar ételt. Persze sokféle mást is. De nagy- és dédszülők alkalmankénti rosszallása ellenére a legfontosabb a szabadság, hogy ne érezze egyikük sem sarokba szorítva magát miattam. Szeretném, hogy érezzék, nem döntök helyettük, segítek, ott vagyok, de ők választanak. Ez persze nagy felelősség. Remélem, érzik, hogy szeretem őket, de sokkal fontosabb, hogy magukat szeretni tudják. A kettő nyilván összefügg.
– Ha jól tudom, főként írásból élsz. Mennyire nehéz ma, a 21. században tartani ezt a megélhetést?
– Ez nem egészen így van, de részben igaz. Nyilván nem könnyű, de sok kicsi sokra megy alapon próbálkozom, ugyanakkor elég hektikus az egész. Van, hogy sok minden összejön, és főállású írónak gondolhatom magam, máskor meg nem.
– Hogyan tud ez a munkafolyamat félreértések nélkül, akadálymentesen működni?
– Időnként nehéz, de szerencsére, ha írási kényszert érzek, valahogy mindig megoldom. Első kötetemet egy fürdőszobában és egy kis erkélyen írtam, mert az első lányunk újszülött volt, és általában aludt a szoba-konyhában. Ez ma már szép emlék. Egyébként – ha nagyobb munkáról van szó – reggel írok és terv szerint, tudatosan bánok az időmmel.
– Miről érdemes írni ebben a korban?
– Arról írok, ami nekem fontos, ami engem érdekel. Másról nem igazán érdemes, mert az nem lehet jó. Aztán kiderül, hogy érdekel-e bárkit a probléma, ami miatt nekikezdek.
– Odafigyelsz az olvasási igényekre, amikor hozzáfogsz egy újabb alkotáshoz?
– Nem igazán, de ez csak részben igaz. Hogy milyen témáról írok, abban sokkal kevésbé, de szeretem, ha olvashatók a szövegeim. Nem szeretek ködös, kétértelmű lenni, és akár szívesen alkalmazok ismert toposzokat vagy képeket annak érdekében, hogy kapcsoljon az olvasó. A hazugság, a ferdítés, a költészet nem zavar, a lényeg, hogy hasson, szép legyen. Legalábbis ez a célom.
– Te mit olvasol szívesen?
– Mindenfélét, most leginkább klasszikusokat igyekszem. Sok verset is olvasok, de gyűröm a nagy írókat, még ha kiapadhatatlan is a forrás. Vannak könyvek, melyeket muszáj elolvasni, és előre tudom, hogy hatni fognak rám. Ez a legtöbbször be is jön.
– „Azzal, hogy egy másik műfajban próbáltam ki magam, levettem ezt a terhet magamról, nem viszonyítottam az első kötethez az új szöveget” – mondod a második köteted megírása után. Mi a helyzet a harmadikkal? A Lóri és a kihalt állatok egy újabb regény. Nagy falat volt?
– Az egy szerencsés alkotófolyamat volt ebből a szempontból, ugyanis pályázatra írtam a kéziratot. Alig volt rá időm, úgyhogy kénytelen voltam nekiugrani, mindennap sokat írtam és szerkesztettem. Nem gondolkodtam azon, hogy sikerülhet-e, hamarabb beadtam a szöveget. Ez persze érdekes műfaj, más alkalmakkor sokkal többet rágódom a dolgokon, de izgalmas volt, és nagy kihívás. Sok természettudományos téma merül fel a történetben, és mivel teljesen hülye vagyok az ilyesmihez, alaposan utána kellett néznem a dolgoknak. Ez új volt, odáig főleg az életemről írtam.
– Volt vagy van háziállatod?
– Van egy kutyám, de elég érzéketlen, végső soron hűtlen gazda vagyok, már több mint egy éve apámmal él. Persze erősen kötődnek egymáshoz.
– Jelenleg milyen könyvön dolgozol? Versekre, regényre vagy valami teljesen újra számíthatnak az olvasók?
– A második verseskötetemen dolgozom, de vannak regényterveim is, az egyiket hamarosan elkezdem. Annyiban új dolgok várhatók, hogy egy időre elhagyom a gyerekkor témáját.
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.