

Első Európa-bajnokságom a 2004-es Portugáliában megrendezett torna volt. (2002-ben már néztük a vébét, fehér atlétatrikókból gyártottunk német és török mezeket. Jeremies 16 és Hasan Sas 11 voltak az én választásaim.) Egy hónapon át a futballról szólt az élet, fivéreimmel a fellegekben jártunk. Nem mintha egyébként létezett volna bármi a labdán, a betonon és a gombfocin kívül, ez mégiscsak a futball csúcsa volt.
Ahogy az ifjú és ellenállhatatlan Wayne Rooney lövése visszajön a kapufáról, majd Jörg Stiel tarkójáról a kapuba pattan; Ricardo kesztyű nélkül a negyeddöntőben – Becks égbe lövi a labdát és a büntetőpontra néz; Milán Baros sötétkék stoplisának színe, Jan Koller rusztikus koponyája; Zagorakisz esernyője Lizarazu fölött; egy fülbevalós fiatal portugál sírva fakad az elveszített döntő után; Angelosz Hariszteasz emelkedik, aki talán soha többé nem szerzett gólt. Alapélményeim a futballt illetően.
Aztán a hórihorgas Wanchope spiccel Jens Lehmann kapujába; a Fenomén kései bringája Japán ellen; Beckham gólöröme lassított felvételen; Zizou a brazilok ellen, majd Zizou bólint; Zizou és az arany Predator; Podolski feltartja kezeit a lengyeleknek lőtt dupla után; a mágikus Hakan Yakin is duplázik – a törökök bánják; Panucci a pályán kívül fekszik, Ruud a partjelzőre néz; Semih Sentürk a semmiből hozza vissza – kétszer; Andrej Arsavin létezik; Fernando Torres lobogó szőke haja, miközben a Kölyök feltartóztathatatlanul halad a kapu felé; Nigel de Jong mellmagasságban talpal; az angyali Diego Forlán kitárja karjait; Super Mario megfeszült felsőteste a varsói éjszakában.
Apánk szkeptikusan figyelte, mennyi baromságot tudunk a futballról. Sportot űztünk abból, ki látott az aktuális világesemény mérkőzései közül többet. 2010-ben kihagytad a szlovén–algériai csoportmeccset? Vesztettél. (Egyébként láttam, talán Egerben, egy osztálykiránduláson.)
És végeláthatatlan várakozás után jött a ’16-os csodacsapat, Dárdai sajátos dumái, hogy várjunk a nyolcvanadik a percig, hogy van egy zsenink, tiszteljük és szeressük őt (a jó Balázs), Bödedani, Priska bombája, Herr Storck bátor húzásai. Be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni. Gera gólöröme. Nem kell sorolnom. Egyszer előfordul, gondoltuk akkor.
Az idei Eb-n valami más történt, valami elszakadt. A magyar válogatott két pontját lehet így is, úgy is nézni, végül nem sikerült továbbmenni a halálcsoportból. Ugyanakkor a csapat büszkévé tette a magyar szurkolókat, megrendítő alázattal és akarattal játszva megszorongatta a világ legjobb csapatait. De most nem a csapatot akarom méltatni, nem ez a fontos. Június 23-án véget ért a torna. Schäfer Andris sírva fakad, Rossi mosolyogva átöleli.
Aztán nem tudom, mi történt. Néha elsétálok egy-egy kocsma előtt vagy a Szabadság téri kivetítőknél meccsidőben. Fél szemmel látom az eredményt. Xherdan Shaqiri gólt szerez. Jé, ezek még játszanak?
A válogatott megadta, hogy úgy szerethessem a futballt, ahogy azt érdemes. Kaptam egy csapatot, megszabadultam egy mániától. Mégis, kit érdekel egy olasz–angol a Wembley-ben?
(A PIÜ KMI szerzőinek sorozata a labdarúgó Eb alatt)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.