– Most jelent meg a Repedések című debütköteted a KMTG kiadásában. Hogyan kerültél kapcsolatba az íróakadémiával?
– Egy barátomtól, Para Manótól hallottam az akadémiáról először. Jó lehetőségnek tűnt – a szakmai hétvégék, mentoráltság, és az ösztöndíj is. Az meg, hogy ha a három év alatt megírom a kötetre valót és azt ki is adják, tényleg hatalmas dolog volt számomra pályakezdőként.
– Mikor, minek hatására kezdtél el verset írni? Foglalkoztatnak egyéb műfajok is?
Pál-Lukács Zsófia | De nekem szavaim vannak
Mindenkinek rendelt ideje van, olvashatjuk Gere Nóra Éva Repedések című debütkötetének mottójában, ami alapján joggal leszünk kíváncsiak rá, milyen a versek megszólalójának a rendelt ideje, mit szeretne elérni, hova szeretne eljutni ebben az időben. Biztos, hogy a művészet sok formájával lép kapcsolatba a kötet, a versek meghatározó helyszínein szerzett benyomások alapján is jól látható, hogy egy összetett gondolatvilággal találkozhatunk.
– Anyai nagymamám magyartanárnő volt, de a másik mamám is sok verset olvasott és tudott kívülről. Szerves része volt a velük való beszélgetésnek az idézgetés, már nagyon pici koromban tanítottak nekem verseket. Könyvek között nőttem fel, természetes volt, hogy sok van belőlük otthon. Szerintem ez nagyon fontos volt, a támogató kezdő közeg. Az első saját „költeményemet” olyan három-négy évesen írtam, vagyis diktáltam le a szüleimnek. Egy kiszámoló volt, Csibi néni beszélget benne Virág nénivel. Illusztráltam is. Eleinte novellákat is írtam, még az akadémiára is prózásként jelentkeztem, de aztán a versek maradtak. Egyelőre. De nem tartom kizártnak, hogy egyszer végre prózát is fogok írni.
– Hogyan magyaráznád a kötet címét, és miért volt fontos, hogy éppen ez a fogalom szerepeljen a címben?
– Nem szeretek, ha csak egy mód van rá, repedésekre lépni. Szóval nekem ez ilyen babonás bolondságom is. Először a „Szóköz” volt a fejemben, mint cím. De az már el lett lőve, a tizennyolcadik születésnapomra a barátaim (nekem vannak a világ legjobbjai) kiadták az addig született verseimet és novelláimat egy kötetben, illusztrálták is, csodálatosan szép könyv lett, tele borzalmas szövegekkel. Szóval mindig is valami megakasztó, két hely közötti nemhelyet akartam megragadni a címválasztásaimban. Átmenetet, levegővételt. A versek tematikája is ilyen, elvesztés, gyász, kapcsolatoknak szakad vége. De közben önmagamra találás is, új emberekkel való kapcsolódás. Valamint a térkép, az utcák is visszatérő motívumok a kötetben, melyekre, mint nagyobb léptékű repedésekre tekintek. Innen ered a borítón látható alkotás ötlete is, ahol Prága utcái válnak kintsugi technikával megszépített repedésekké.
– A Repedések egy igen szubjektív kötet. Nehéz volt megírni ezeket a verseket, történeteket?
– Igen. Két szempontból is. Először is azért, mert el kellett távolodnom a szövegektől, nem engedhettem, hogy teljesen csak belső utalásokat soroljak egymás után, amit rajtam kívül maximum egy pár ember ért meg. És amikor érzelmileg ennyire be vagy vonódva, amikor például gyászról írsz, akkor valahogy mégis el kell jutni oda, hogy költőileg is jó legyen az a vers, ne csak terápia. A másik ok, amiért nehéz, hogy nem mindenik vers az én történetem. Hallott tragédiák, barátaim repedései is szerepelnek a kötetben, de mivel a hang elég egységes, akarva-akaratlanul így civilben is magamra kellett vennem másokkal történt megrázó eseményeket. Bár ha ezek elmondásával bárkinek is segítek feldolgozni a sajátját, legyen.
– A kötetben alapvetően a szerelmi szál jelenik meg, a másik fontos vonal az értelmezés számára Prága. Jelenleg is Prágában élsz? A művészi énedhez mit ad hozzá a város?
– Igen, bár törekszem a kétlakiságra. Hiányzik Csík, a család, az otthoni barátaim, a nyugis tempó. De Prágában is imádok lenni, rengeteget tanultam magamról abban a városban. Inspirál, mert mindig történik valami, csodaszép, és közben egy picit mindig idegen, így rá tudok nézni az ottani életemre kívülről is.
– Hogyan tudtál ebben a városban önmagadra találni? Milyen többletet adott számodra a város?
– Bátrabb lettem, szabadabb. Nagyon sokat segített az önbizalmamon, hogy egy idegen nyelven kellett barátokat szereznem, kenyeret vennem. Mivel rengeteg a pici galéria, nagyon sok kiállítást láttam. Vagy csak ha sétálok is, sokszor eszembe jut, hogy te jó ég, milyen szerencsés vagyok, hogy itt élek. Persze van nehéz oldala is, az örökös „kívülálló” lét nem mindig kellemes. Hiányzik az anyanyelvem – olvasok és írok minden nap, viszont van, hogy huzamosabb ideig nem kell magyarul beszélnem senkivel. Ezt régen elképzelhetetlennek találtam. Ma már valóság, de fáj. Szóval talán ebben is mondhatom, hogy több lettem. Az otthonomhoz, gyökereimhez való ragaszkodásban.
– A kötetben sok emlék megjelenik a szerelmi tematika révén. Számodra mikor váltak fontossá az emlékek?
– Hajlamos vagyok néha túlzottan a múltban élni, visszasírni régi szép időket, és elfelejteni, hogy akkor is épp ugyanígy szenvedtem, csak valami/ki másért. Valamint azért is hangsúlyt fektetek az emlékeim megőrzésére, mert túl sok szerettemet veszítettem el rövid időn belül, és pofon csapott, hogy vannak olyan történetek, nem is kevés, amelyeket már csak az én memóriám tehet létezővé, de ha elfelejtem, nincs akit megkérdezni. Ezért is igyekszek mindent felcímkézni, katalogizálni, leírni, dokumentálni.
– Milyen kihívásokkal kellett szembenézned a kötet kiadása kapcsán, illetve mi az, amit úgy gondolsz, hogy a kötet megjelenése révén sikerült elsajátítanod?
– Nagyon lassan dolgozom. Többet írok verset fejben, mint papíron, és ez nem túl praktikus. Az volt a legnagyobb kihívás, hogy belátható időn belül megszülessen egy kötetnyi vers – hogy mire megírom az utolsót, még mindig tudjak azonosulni az elsővel. Nem teljesen most sajátítottam el, mármint állandóan művelem, csak nem versekkel – végtelenül élveztem az írásaim ciklusokba rendezését. Egy picit mániám az ide-oda sorolgatása, listázása a dolgoknak, szeretek összefüggéseket találni vagy kreálni. Csoda, hogy nem vagyok laposföld-hívő. Úgyhogy igen, létrehozni egy térképet a műveimből nagyon vagány érzés volt.
– Milyen tervekkel indulsz tovább?
– Már egy ideje megvan az ötletem a második kötethez, csak mint mondtam, nagyon lassú vagyok. És kissé meg is rekedtem, nem a Repedések miatt, hiszen a kézirat leadása és a megjelenés között elég sok idő telt el, inkább azt gondolom, a munkahelyemre, a felnőtt életre szeretem fogni. De közben nem vagyok így maradéktalanul boldog, muszáj alkotnom, tehát tennem is kellene a helyzet javításáért. Szóval talán egyszer ez, kezdésnek. Hogy teremtsek időt és közeget az íráshoz.
Genovéva (Gere Nóra Éva): Repedések (KMTG, 2023)
