

– Az első köteted a Vénusz légycsapója címet kapta. Mesélj erről a címről kicsit!
– Mindig is érdekeltek a természettudományok, legfőképpen a biológia. Tanulmányaim során valamikor találkoztam ezzel a fajnévvel és megtetszett. Csodálattal tölt el az, hogy egy növény lehet ragadozó is. Így elraktározódott az agyamban. A későbbiek folyamán elgondolkoztam azon, hogy lehetne-e Vénusznak légycsapója. És rájöttem, hogy lehet. Így keletkezett az egész regény, legelőször a címe, és utána ahhoz építkeztem.
– A kötetben a humor állandóan jelen van, tobzódsz a groteszk és mulatságos történetekben, dialógusokban. A humor az életedben is ilyen fontos helyen van?
– Igen. Szerintem sokkal könnyebb megélni az életet, ha humorosan fogjuk fel a dolgokat. Az igaz, hogy sokszor nehezen megy, de átsegíti az embert a nehezebb időszakokon is.
– Hogy ül le dolgozni, írni egy ilyen laza, vicces író? Mi kell neked az alkotáshoz? Jól hallottam, hogy van egy gépírókisasszonyod?
– Az alkotáshoz egy üveg jó minőségű vörösbor kell, és nagyon sok lelkierő. Nem szeretek leülni és dolgozni, csak indokolt esetekben: Vagy akkor, ha már a határidő egy hete letelt, vagy ha már „ütik a fejemet”, hogy küldhetném az anyagot. Viszont, ha magamtól kezdek neki, mondjuk egy regénynek, akkor azt nem nevezném munkának, olyankor nem dolgozni ülök le, hanem szórakozni. Mintha olvasnék. Nem, nincsen kimondottan gépírókisasszonyom, viszont, mivel írógépen dolgozok, ezért azt valakinek digitalizálnia kell. Ez a feladat édesanyámra, a barátnőmre, a szomszédasszonyra vagy bárki olyanra hárul, aki megcsinálja helyettem.


– Ahogy a fülszövege is elárulja, a kötet Rejtős és Leacockos vonásokat ölt. Eleve hozzájuk hasonló írói hangod volt, vagy ők járultak hozzá annak kialakulásához?
– Az előbb mondtad, hogy „roppant laza és vicces alak” vagyok. A baráti körömmel állandóan nevetünk, humorizálunk, így próbáltam régebben is olyan íróktól olvasni, akiknek a humoruk megegyezik, vagy hasonlít az enyémhez. Így ismerkedtem meg Rejtővel, és nagyon beleszerettem a műveibe. Szerintem az írói hangom alapja eleve megvolt, és ezt hizlalták meg a Rejtőtől és Leacocktól olvasottak. És ők is inspiráltak az írásra, szerintem, ha nem olvashattam volna tőlük semmit, akkor most nem lennék itt.
– Te magad vezettél-e már menyasszonyi ruhában harckocsit? Ha nem, tervben van-e?
– Sajnos ez még nem adatott meg nekem, de tekintve, hogy édesanyámnak menyasszonyi ruhaszalonja van, semmi sem kizárt. Már csak egy harckocsit kellene megpályázni, és minden mehetne magától.
– Játszunk egy kicsit! Egy medence szélén sütkérezel, amikor váratlanul egy meztelen nő, kezében egy élő tyúkkal, megáll melletted. Mit mondana erre egy igazi, Vaszilkó Bence-novella szereplője?
– Vágóhídra megy? – kérdezte Bruno a meztelen hölgytől, miközben lágyabb részeit vakargatta a medence mellett. (Nem a nőét, hanem a sajátját.)
– Hogy képzeli? – válaszolt felháborodva a hölgy. A tyúk, ami a kezében hesszelt, halk kotkodácsolással nyugtázta felháborodását. – Feljelentem magát a Nemzetközi Állatvédő Ligánál! – folytatta a sipákolást.
– Miért, ön futballozik? – emelkedett fel Bruno a napozóágyból, és abbahagyta lágyrészeivel való elfoglaltságát. A hölgy értetlenül állt a napozóágy mellett, elsősorban azért, mert nem értette Bruno válaszát a kérdésére, másodsorban pedig azért, mert a most már káráló baromfi megtisztelte egy folttal a köldöke fölött. A feszített víztükrű medencében eközben ebihalak és csikkek úszkáltak rendületlenül.
– Én sohasem tudnék bántani egy állatot sem – folytatta háborgását a hölgy. – Egyébként is, mi köze hozzá? – kérdezte a megrökönyödött Bruntól.
– Én nem a tyúkra gondoltam, hanem magára. A madár maradhat, de ön mehetne.
Hogyan ismerszik meg egy alternatív rockegyüttes? Hogyan változott meg az underground szcéna a 80-as, 90-es évek óta? Milyen lehetőségei voltak egy alternatív rockbandának annak idején? Milyen minőségű dalszövegek kerülnek ki a mai fiatal zenekarok kezei közül? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tettünk fel a már több mint negyven éve működő Pál Utcai Fiúk együttes frontemberének, Leskovics Gábornak.
„Továbbra is megyek az intuitív partizánság útján, most is új lemezen dolgozom, és a nosztalgiavonattal óvatosan bánok, nehogy a kerekei alá kerüljek” – meséli Szűcs Krisztián, az egykori Heaven Street Seven frontembere. Mi történik ma Magyarországon a kultúrában, és milyen volt a 90-es években zenélni? Az énekessel a dalszövegírásról, a jelenben való létezésről és a zenei műfajok kérdéseiről is beszélgettünk.
Az irodalomelméleti vonatkozásokat nem tisztem megítélni, nem is értek hozzá, szóval azt a kérdést, hogyan lehet a posztmodern után hagyományos regényt írni, meghagyom másoknak. Inkább a késő modernitás társadalmi változásai érdekelnek, a civil mesterségem is ehhez köt: szociológiát végeztem. A kötetet megelőző munka leginkább annak végiggondolását jelentette, hogy ha a társadalmi valóság legfontosabb elemeit – mint a közös idő- és térérzet – elkezdjük kiütni, mint a cölöpöket a falu lakói alól, hogyan fognak reagálni.
„Úgy hiszem, hogy az alkotónak igazából az tesz jót, ha az intuícióira hallgat. Semmi másunk nincs. Ennek a mentén tudunk építkezni” – meséli Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. Az énekes folyamatos létértelmezésben él, ezt pedig a dalszövegei is rendre visszaigazolják. Likó Marcellel az önazonosságról, az útkeresésről és a célokról is beszélgettünk.
„A semmiről nem lehet írni” – mondja Szekeres András, a Junkies zenekar frontembere. Az énekes fiatalkorában ismerkedett meg a zene világával, kisgyerekként hegedülni tanult, kamaszként pedig az országosan turnézó Onix együttes tagjaként figyelte a történéseket. Mára viszont a hosszú utat bejárt énekes legfontosabb célja, hogy boldog legyen. Szekeres Andrással a pályaindulásról, a lázadásról és a jövőbeli tervekről is beszélgettünk.
Szerintem a veszteség univerzális, egyben az egyik legmeghatározóbb emberi tapasztalat. Az életnek természetes része a kisebb-nagyobb dolgok elmúlása: a tárgyak összetörnek, elkopnak, elvesznek, az élőlények meghalnak, a szokások megváltoznak, elfelejtik őket, és így tovább a végtelenségig. Aki képes szeretni vagy értékelni valamit, az nem kerülheti el, hogy veszteséget és gyászt éljen át. A mitológiai eseménysor talán szélsőségesnek tűnik, de az érzelem olyasmi, melyben valamilyen mértékben mindnyájan osztozunk.
A Sarló citerazenekar tavaly ünnepelte 50 éves jubileumát egy nagyszabású kultúrműsorral egybekötve. Repertoárjában a népzene mellett komolyzenei művek is megtalálhatók, nem hagyományos játéktechnikai megoldásokkal, mint például a Klapka- és a Radetzky-induló, vagy a magyar Himnusz. A zenekarnak jelenleg nyolc tagja van. Számos kitüntetésben részesültek, több alkalommal voltak a Tavaszi szél, illetve a Bíborpiros szép rózsa fődíjasai.
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.