2021. január 18., 06:06
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
L. Takács Bálint
– Emlékszel még arra, miért kezdtél el írni? Mi volt az első olyan élményed, ami arra késztetett, hogy megírd?
– Az írás ösztönös, velem született késztetés volt. Olyan három-négyévesen, tudattalanul is érdekelt a történetalkotás. Sci-fi meséket találtam ki, írni még nem tudtam, a családtagjaimnak diktáltam a szöveget, és rajzoltam hozzá. Azt már nem tudom, miről szóltak, de lézerkarddal lefejezett emberek biztosan voltak benne.
– Az első köteted a Bad Trip címet kapta, a fikció a legerősebb vonal. Mi a gond a valósággal? Az új, fiktív világok, más dimenziók miért izgatják jobban a fantáziád?
L. Takács Bálint | Egy bolygó méretű szörny felzabál minket
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
– A mi dimenziónk pont annyira tekinthető fiktívnek, mint a legutóbbi álmunk, mely annyira valóságosnak tűnt. A valósággal semmi baj nincs, csak a koncepciót tartom abszurdnak. Az írás egy gazdaságos és egészséges eszköz az érzékelés küszöbének átlépéséhez, így túlléphetünk önmagunkon is, és úgy térhetünk vissza, hogy többé váltunk. Persze, a szövegalkotás talán nem annyira instant és effektív módja a mentális utazásnak, mint az egyéb módszerek, de mindenképp a leggyümölcsözőbb mind közül.
– Azoknak, akik elmozdulnak a valóságtól, mindig érdekes kérdés lehet, hogy a határok hol húzódnak? Vannak-e egyáltalán? Meddig szeretsz írásban elmerészkedni?
– A valóság határait mi szabjuk magunknak. A gyerekkori fantáziavilágunkban ezek a mezsgyék még nem definiáltak, később belénk nevelik, ránk kényszerítik a realitást. A saját perspektívánkon múlik, hogy ezeket a határokat elfogadjuk vagy kinevetjük. Szövegalkotási szempontból azt gondolom, bármeddig el lehet merészkedni, amíg nekünk jól esik. Amennyiben hagyjuk, hogy a tematikus határainkat egy külső norma szabja meg, pont a lényeg vész el az alkotásból: a szabadság.
– Kacsingatsz a forgatókönyvírás felé. Miben ad mást neked, mint a szépírás?
– Mindig is a dialógusírást tartottam a legérdekesebbnek, szeretem megtalálni egy párbeszéd ütemét, lüktetését, ez egy izgalmas és kimeríthetetlen játék. Strukturális vonatkozásban a forgatókönyv sokkal szigorúbb, következetesebb, mint a széppróza. Bizonyos értelemben a versekhez hasonló szabályrendszere van, nincs helye egyetlen fölösleges rezdülésnek sem, nincs hús, csak szilárd csontok. Egy jó szkript minimalista, letisztult, mégis katartikus, ezen hatás elérése nehéz, épp ez teszi vonzóvá a folyamatot.
– Rendkívül erős és izgalmas a köteted képi világa. Elképzelhetőnek tartod, forgatókönyvet írj belőle, majd sorozatot, esetleg filmet készíts?
– Ebből a kötetből leginkább egy képregényt tudnék elképzelni, néhány epizód szerintem alkalmas lenne az adaptációra. Ha nem is feltétlenül ezekből a sztorikból, de mindenképp fogok írni egy hasonló stílusú forgatókönyvet, most épp egy paranormális bábjáték-rövidfilmen dolgozom. Legszívesebben egy felnőttrajzfilm-minisorozatot készítenék, a hatvanas-hetvenes évek pszichedelikus mozgalmának vizuálszellemében. A ludonarratív történetmesélés, vagyis a videójátékforgatókönyv-írás is nagyon érdekel, színdarabokat is szívesen írnék, ezekhez is pihennek tervek a fiókomban. Nyilván még csak alaktalan vágyálmok, de szeretném, ha a művészeti ágak közti átjárással olyan műfajokban is alkothatnék, mellyel szélesebb közönség szólítható meg.
– Most, hogy megjelent az első köteted, mi a következő lépés? Egyáltalán tervező alkat vagy?
– Épp külföldi munkát keresek, néhány hónapra szeretnék eljutni egy egzotikus helyre, gyűjtögetni, kimozdulni a komfortzónámból, világot látni (ezt a vírushelyzet persze nem teszi egyszerűvé). Közben írom a filmes cikkeket, erre is egyre nagyobb hangsúlyt fektetek. A rövidfilmötletemet is szeretném megvalósítani az iskolánál, ahol tanulok. Már nagyjából kész van egy regényem, ezen is sokat dolgozom, jövőre szeretném kiadatni. Irodalmi ösztöndíjpályázatokon is gondolkozom, és egyéb tanulmányaim is vannak, amiket illene már befejeznem. De nem szeretek szigorú tervek mentén haladni, mindig csak sodródom, így pontosan oda jutok, ahol lennem kell. A tervekről csak akkor szabad beszélni, amikor már megvalósultak.
– Játszunk egy kicsit! Otthon vagy, és egy zombi akarja rád törni az ajtót. Fel kell hívnod a legjobb barátodat, hogy segítsen neked. A segítségkérésnek következő szavakat kell tartalmaznia: Micimackó, fakanál, rúzs.
– Nyilván Micimackó a legjobb barátom, őt hívom fel. Ha csak egy darab zombival kell szembenéznem, nincs ok aggodalomra, bár nem árt tisztázni, melyik filmes univerzumból érkezik az élőhalott. Egy Romero-, egy Fulci-, vagy egy Snyder-zombi teljesen más eljárási protokollt követel. A rúzst és a fakanalat csak akkor vetném be, ha a hulla még friss, ezesetben nyakörvre, pórázra és láncokra is szükségem van. Amikor Micimackó ideér, együtt feltörlünk minden testnedvet, és tekerünk egy megnyugvós cigit, ő úgy is mindig be van állva.
A kötet fülszövege:
L. Takács Bálint első kötete szabad és öntörvényű könyv, kacskaringós utazás a valóság másik oldalára. A Bad trip történetei egyszerre pszichedelikus rémálmok és szikár elmetájképek a psziché bugyraiból. A könyv nem kórtörténet, és nem kortörténet – bár a kortárs popkultúra számtalan motívuma is megjelenik benne –, hanem felfedezés, kísérletezés, társadalom- és létkritika, hallucinogén-újhullám-minimál-prózában. A jó szöveg túlmutat önmagán, érzéki élményt ad, és gondolkodásra késztet. L. Takács Bálint szövegei ilyenek – látásmódja és hangütése eredeti, humora feketén csillog, szavai a helyükön vannak: irodalmi DMT a gépelfek és sárkánykristályok korából.
***
L. Takács Bálint 1998-ban született Székesfehérvárott. A Szegedi Tudományegyetem, a Budapest Film Academy és az Előretolt Helyőrség Íróakadémia hallgatója. Filmkritikákkal és prózaírással foglalkozik. Ez az első könyve.
