

Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Szóval, ha már a Földön nem fért el több szemét, új megoldással kellett előállni. Így hozták létre a világ első űrszemétlerakóját. Ez elég sci-fisen hangzik, de valójában lehangolóan hétköznapi látvány, mint egy szeméttelep, csak az űrben. Két űrrakétával fel lehet juttatni ezer tonna hulladékot. Mindennap több szállítmány is elindult a világ különböző pontjairól.
A projekt sikeres volt, néhány hét alatt százszor annyi szemétlerakó-körút indult, mint ahány űrturistajárat. Aztán pár évvel később a lerakóhely túltelítődött. De ekkorra már az Északi-sark felolvadt jégpáncélja helyén is csak üres palackok és zacskók lebegtek, úgyhogy nem állhattak le a szállítással. A lerakóhely körül lassan sodródott a sok szemét az alacsony gravitációban. A Földről nézve olyan volt, mint egy égitest, egy nagy, fekete folt. El is nevezték Szemétholdnak.
Egy aszteroida lépett a légtérbe. A tudósok megállapították, hogy a Földet el fogja kerülni. Azzal nem számoltak, hogy egyenesen a Szemétholdba fog csapódni.
PET-palackok, alumíniumdobozok, olajosflakonok, benzineskannák és gusztustalan barna szutyok hullott a Földre. Minden ragacsos és rothadásszagú lett a szemétesőtől. Madarak, rágcsálók, kis testű háziállatok vergődtek a büdös masszában. Az emberek hónapokon át próbálták feltakarítani a mocskot, de közben egyre csak új szemét keletkezett, amit a régi helyére dobtak.
Ekkor tudtunk először kapcsolatot teremteni az idegenekkel. Beléptek a naprendszerünkbe. Nem akartak kommunikálni velünk. Naponta százezer tonnányi űrszemetet szórtak ránk. A hulladékból sugárzó idegen anyagok miatt kétfejű gyerekek születtek, csápokkal, amelyek születés közben kiszakították az anyjuk méhét. A levegő fekete lett a kozmikus füsttől. Aki belélegzi, annak azonnal elborul az elméje, ordítani kezd, és foggal tépi ki a saját körmét.
Így vonult be a Föld a világegyetem útikalauzába. A galaxis legjobb szeméttelepe. Térjen be hozzánk, és hagyja itt a szemetét!
Tweet
Harminc évvel ezelőtt az emberek eltűntek a Földről. Az ítéletnapon olyan káosz uralkodott, amit jó, hogy egy embernek sem kellett látnia. A járművek, amelyeket vezettünk, mind egymásba hajtottak. Repülők és műholdak zuhantak le az égről. A reaktorok, olajfinomítók, silók sorra gyulladtak ki és robbantak fel, fél év alatt elhozták a nukleáris telet. A hirtelen hideg levegő megfagyasztotta a metróalagutakat elárasztó szennyvizet. Az utcák végigrepedtek, az épületek lassan összedőltek.
Később több milliárd tehén, disznó és csirke szabadult ki a vágóhidakról. Így a kutyáknak és macskáknak volt mit enniük, de a többségük nem tudott életben maradni emberek nélkül. Az állatkertekből kiszabadult vízilovak a Duna-parton, az omladozó Lánchíd lábainál élvezték a szabadságukat. Csak a mindent ellepő szúnyogfelhőkön és patkányhordákon kellett bosszankodniuk.
Alex, a hullámos papagáj közel harminc évet élt le békésen a volt gazdája házában. Aztán a termeszek szétrágták a ház oldalát. Alex kirepült a beszakadt falon, és megpihent egy közeli faágon, ami az úttestből hajtott ki. Az égre nézett, mintha a rádiósugarakat kémlelné, amelyeket az okostelefonjaink és okostévéink sugároztak ki még évtizedekkel ezelőtt. Ezek a sugarak örökké hirdetik majd letűnt civilizációnkat a világegyetemben.
A papagáj énekelt valamit, amit még a házban hallott, régen. Szokatlan ének volt:
– Egy üzenete érkezett. – Egyre ezt a mondatot ismételgette magas, vékony hangján.
Csak nem vette észre a fa ágára tekeredett keresztes viperát. A kígyó felfigyelt a faág új vendégére, és átharapta Alex torkát.
– Egy üzenete érkezett.
Így mondta ki egy haldokló papagáj az utolsó emberi mondatot.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 3-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.