Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Szóval, ha már a Földön nem fért el több szemét, új megoldással kellett előállni. Így hozták létre a világ első űrszemétlerakóját. Ez elég sci-fisen hangzik, de valójában lehangolóan hétköznapi látvány, mint egy szeméttelep, csak az űrben. Két űrrakétával fel lehet juttatni ezer tonna hulladékot. Mindennap több szállítmány is elindult a világ különböző pontjairól.
A projekt sikeres volt, néhány hét alatt százszor annyi szemétlerakó-körút indult, mint ahány űrturistajárat. Aztán pár évvel később a lerakóhely túltelítődött. De ekkorra már az Északi-sark felolvadt jégpáncélja helyén is csak üres palackok és zacskók lebegtek, úgyhogy nem állhattak le a szállítással. A lerakóhely körül lassan sodródott a sok szemét az alacsony gravitációban. A Földről nézve olyan volt, mint egy égitest, egy nagy, fekete folt. El is nevezték Szemétholdnak.
Egy aszteroida lépett a légtérbe. A tudósok megállapították, hogy a Földet el fogja kerülni. Azzal nem számoltak, hogy egyenesen a Szemétholdba fog csapódni.
PET-palackok, alumíniumdobozok, olajosflakonok, benzineskannák és gusztustalan barna szutyok hullott a Földre. Minden ragacsos és rothadásszagú lett a szemétesőtől. Madarak, rágcsálók, kis testű háziállatok vergődtek a büdös masszában. Az emberek hónapokon át próbálták feltakarítani a mocskot, de közben egyre csak új szemét keletkezett, amit a régi helyére dobtak.
Ekkor tudtunk először kapcsolatot teremteni az idegenekkel. Beléptek a naprendszerünkbe. Nem akartak kommunikálni velünk. Naponta százezer tonnányi űrszemetet szórtak ránk. A hulladékból sugárzó idegen anyagok miatt kétfejű gyerekek születtek, csápokkal, amelyek születés közben kiszakították az anyjuk méhét. A levegő fekete lett a kozmikus füsttől. Aki belélegzi, annak azonnal elborul az elméje, ordítani kezd, és foggal tépi ki a saját körmét.
Így vonult be a Föld a világegyetem útikalauzába. A galaxis legjobb szeméttelepe. Térjen be hozzánk, és hagyja itt a szemetét!
Tweet
Harminc évvel ezelőtt az emberek eltűntek a Földről. Az ítéletnapon olyan káosz uralkodott, amit jó, hogy egy embernek sem kellett látnia. A járművek, amelyeket vezettünk, mind egymásba hajtottak. Repülők és műholdak zuhantak le az égről. A reaktorok, olajfinomítók, silók sorra gyulladtak ki és robbantak fel, fél év alatt elhozták a nukleáris telet. A hirtelen hideg levegő megfagyasztotta a metróalagutakat elárasztó szennyvizet. Az utcák végigrepedtek, az épületek lassan összedőltek.
Később több milliárd tehén, disznó és csirke szabadult ki a vágóhidakról. Így a kutyáknak és macskáknak volt mit enniük, de a többségük nem tudott életben maradni emberek nélkül. Az állatkertekből kiszabadult vízilovak a Duna-parton, az omladozó Lánchíd lábainál élvezték a szabadságukat. Csak a mindent ellepő szúnyogfelhőkön és patkányhordákon kellett bosszankodniuk.
Alex, a hullámos papagáj közel harminc évet élt le békésen a volt gazdája házában. Aztán a termeszek szétrágták a ház oldalát. Alex kirepült a beszakadt falon, és megpihent egy közeli faágon, ami az úttestből hajtott ki. Az égre nézett, mintha a rádiósugarakat kémlelné, amelyeket az okostelefonjaink és okostévéink sugároztak ki még évtizedekkel ezelőtt. Ezek a sugarak örökké hirdetik majd letűnt civilizációnkat a világegyetemben.
A papagáj énekelt valamit, amit még a házban hallott, régen. Szokatlan ének volt:
– Egy üzenete érkezett. – Egyre ezt a mondatot ismételgette magas, vékony hangján.
Csak nem vette észre a fa ágára tekeredett keresztes viperát. A kígyó felfigyelt a faág új vendégére, és átharapta Alex torkát.
– Egy üzenete érkezett.
Így mondta ki egy haldokló papagáj az utolsó emberi mondatot.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 3-i számában.)
