

Pontosan meg tudnám mondani, melyik évben történt.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Az üdülőben vaságyak álltak, mint a kórházakban, és torokgyulladásom lett. Szopogathattam a torokfertőtlenítő tablettákat. Pár napig lázasan bámultam a vizesedő falat a barna plédek alól. Az üdülőben egyébként több család is nyaralt, több hasonló korú gyerekkel, mint én, és volt ott egy nálunk nagyobb, szőke, szeplős, tizenhatéves lány is, aki a fiújával érkezett, egy melírozott hajú, arany fülbevalós sráccal. A fiú elhozta a kétkazettás magnóját, ami folyton az egyik angol popduó új slágerét játszotta. Emlékszem, mennyire tetszettek a szám elején hallható kutyaugatáshangok. A kazetta borítóján érdeklődve nézegettem az unottan ásító énekes képét. Mintha a mi gyerekkor unalmunkat jelképezte volna. Egyébként ebből a kazettából tudnám megmondani, melyik évben voltunk abban az üdülőben, csak utána kellene néznem, mikor jelent meg.
Mivel strandolni nem tudtunk, a nyaralás főként a „halak jegyében” telt el, vagyis a pecázás körül forgott. Mondjuk főleg a felnőtteknek, mert nekünk már csak a háló jutott. Sneciket fogtunk, amiket a felnőttek csalihalnak használtak. Egy idő után a gyerekek két csapatra oszlottak, és a bandák versenyezni kezdtek egymással, hogy kinek a haltartójában úszkál több kishal. Az egyik szürke reggelen észrevettük, hogy a haltartónkból hiányoznak a snecik. Mivel kiszökni nem tudtak, meg voltunk győződve, hogy a másik csapat lopta ki őket az éjszaka során. Elhatároztuk, hogy fent maradunk, és meglessük a tolvajokat. Így is történt. A sötétben akkorákat ásítoztunk az álmosságtól, amekkorát azon a kazettaborítón a popduó énekese. Kisvártatva megjelent pár srác a másik csapatból, és elkezdték kihúzni a halgyűjtőnket a vízből, hogy a vödrükbe tegyék a csalikat. Ekkor kiléptünk a fa mögül, és számon kértük őket, hogy mit csinálnak. Azt hazudták, hogy csak meg akarták nézni, mennyit fogtunk. Mi persze nem hittünk nekik. Volt velünk egy pár évvel nagyobb fiú is, aki miatt viszonylagos erőfölényben is voltunk, és aki alaposan leszidta tolvajokat.
Miután a lopást sikeresen meghiúsítottuk, elindultunk az üdülő felé. Már majdnem odaértünk, amikor sírás hangjai ütötték meg a fülünket. Az a nagyobb lány sírt, aki a fiújával és a családjával jött le, és akibe mi titokban egy kicsit talán mind szerelmesek voltunk. Távolról láttuk a lány alakját, és a hangját is felismertük, bár a sírások hangja mindig olyan egyforma, mintha minden bánat ugyanolyan lenne.
Ettől eltekintve másnap viszonylag vidáman ébredtünk, de már a reggelinél feltűnt, hogy nem láttuk sem a lányt, sem az udvarlóját. (Egyébként az a nap volt a nyaralásunk utolsó napja is.) Délben már sutyorogni kezdtünk a dologról. Különféle rémtörténeteket gyártottunk arról, hogy mi történhetett vele. Talán öngyilkos lett, mondta az egyikünk. Szakított vele a barátja. Aznap a srác magnója sem szólt. Délután mindenesetre kimentünk a stégre. Nagyon be volt borulva, de csak csepegett. Egy idő után észrevettük, hogy valami lebeg a vízen. Valami nagy és ijesztően emberszerű. Gyorsan bepattantunk a csónakban, és odaeveztünk. Mondanom sem kell, mennyire féltünk, de kíváncsiságunk erősebbnek bizonyult. Akkor már egyikünk sem ásítozott.
Szerencsére nem ember volt. Csak egy műanyag, vékony esőkabát. Azonnal felismertem. Azé a lányé volt, aki éjszaka eltűnt. Mind ugyanarra gondoltunk, de nem mondtuk ki. Abban állapodtunk meg, hogy sürgősen jeleznünk kell a szülőknek. Nagyon gyorsan, mert ez már kicsit sem vicces. Visszaeveztünk a stéghez, és a víztől csöpögő esőkabáttal a kezünkben futva indultunk az üdülő felé.
‒ Megtaláltátok a kabátomat?! ‒ lépett elénk mosolyogva a szőke hajú lány, és mellette állt a fiúja, akivel addigra szemmel láthatóan kibékült. A felhők eloszlottak, kisütött a nap. Egy kósza szellő fülünkbe sodorta az ismerős kazetta zenéjét.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.