Fekti Vera: Vallomások a vízről I.
Pontosan meg tudnám mondani, melyik évben történt.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Az üdülőben vaságyak álltak, mint a kórházakban, és torokgyulladásom lett. Szopogathattam a torokfertőtlenítő tablettákat. Pár napig lázasan bámultam a vizesedő falat a barna plédek alól. Az üdülőben egyébként több család is nyaralt, több hasonló korú gyerekkel, mint én, és volt ott egy nálunk nagyobb, szőke, szeplős, tizenhatéves lány is, aki a fiújával érkezett, egy melírozott hajú, arany fülbevalós sráccal. A fiú elhozta a kétkazettás magnóját, ami folyton az egyik angol popduó új slágerét játszotta. Emlékszem, mennyire tetszettek a szám elején hallható kutyaugatáshangok. A kazetta borítóján érdeklődve nézegettem az unottan ásító énekes képét. Mintha a mi gyerekkor unalmunkat jelképezte volna. Egyébként ebből a kazettából tudnám megmondani, melyik évben voltunk abban az üdülőben, csak utána kellene néznem, mikor jelent meg.
Mivel strandolni nem tudtunk, a nyaralás főként a „halak jegyében” telt el, vagyis a pecázás körül forgott. Mondjuk főleg a felnőtteknek, mert nekünk már csak a háló jutott. Sneciket fogtunk, amiket a felnőttek csalihalnak használtak. Egy idő után a gyerekek két csapatra oszlottak, és a bandák versenyezni kezdtek egymással, hogy kinek a haltartójában úszkál több kishal. Az egyik szürke reggelen észrevettük, hogy a haltartónkból hiányoznak a snecik. Mivel kiszökni nem tudtak, meg voltunk győződve, hogy a másik csapat lopta ki őket az éjszaka során. Elhatároztuk, hogy fent maradunk, és meglessük a tolvajokat. Így is történt. A sötétben akkorákat ásítoztunk az álmosságtól, amekkorát azon a kazettaborítón a popduó énekese. Kisvártatva megjelent pár srác a másik csapatból, és elkezdték kihúzni a halgyűjtőnket a vízből, hogy a vödrükbe tegyék a csalikat. Ekkor kiléptünk a fa mögül, és számon kértük őket, hogy mit csinálnak. Azt hazudták, hogy csak meg akarták nézni, mennyit fogtunk. Mi persze nem hittünk nekik. Volt velünk egy pár évvel nagyobb fiú is, aki miatt viszonylagos erőfölényben is voltunk, és aki alaposan leszidta tolvajokat.
Miután a lopást sikeresen meghiúsítottuk, elindultunk az üdülő felé. Már majdnem odaértünk, amikor sírás hangjai ütötték meg a fülünket. Az a nagyobb lány sírt, aki a fiújával és a családjával jött le, és akibe mi titokban egy kicsit talán mind szerelmesek voltunk. Távolról láttuk a lány alakját, és a hangját is felismertük, bár a sírások hangja mindig olyan egyforma, mintha minden bánat ugyanolyan lenne.
Ettől eltekintve másnap viszonylag vidáman ébredtünk, de már a reggelinél feltűnt, hogy nem láttuk sem a lányt, sem az udvarlóját. (Egyébként az a nap volt a nyaralásunk utolsó napja is.) Délben már sutyorogni kezdtünk a dologról. Különféle rémtörténeteket gyártottunk arról, hogy mi történhetett vele. Talán öngyilkos lett, mondta az egyikünk. Szakított vele a barátja. Aznap a srác magnója sem szólt. Délután mindenesetre kimentünk a stégre. Nagyon be volt borulva, de csak csepegett. Egy idő után észrevettük, hogy valami lebeg a vízen. Valami nagy és ijesztően emberszerű. Gyorsan bepattantunk a csónakban, és odaeveztünk. Mondanom sem kell, mennyire féltünk, de kíváncsiságunk erősebbnek bizonyult. Akkor már egyikünk sem ásítozott.
Szerencsére nem ember volt. Csak egy műanyag, vékony esőkabát. Azonnal felismertem. Azé a lányé volt, aki éjszaka eltűnt. Mind ugyanarra gondoltunk, de nem mondtuk ki. Abban állapodtunk meg, hogy sürgősen jeleznünk kell a szülőknek. Nagyon gyorsan, mert ez már kicsit sem vicces. Visszaeveztünk a stéghez, és a víztől csöpögő esőkabáttal a kezünkben futva indultunk az üdülő felé.
‒ Megtaláltátok a kabátomat?! ‒ lépett elénk mosolyogva a szőke hajú lány, és mellette állt a fiúja, akivel addigra szemmel láthatóan kibékült. A felhők eloszlottak, kisütött a nap. Egy kósza szellő fülünkbe sodorta az ismerős kazetta zenéjét.
