2020. augusztus 17., 07:08
Harminckét fokos nyár van Budapesten. A tűző nap elől sehova sem lehet elbújni, az aszfalt még árnyékban is égeti a talpunkat, és a legrégibb, legvastagabb kőből épített falakon is átsugároz a forróság. Éjjelente szellő sem lebben, a hőmérséklet nem kúszik húsz fok alá.
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk.
De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Én biztosan igen!
Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor legkedvesebb ismerősöm kezembe adta Darvasi László Vándorló sírok című novelláskötetét (melyből jelen írásom címét kölcsönöztem). Már az első ciklusnál tudtam, hogy kész, végem van, szerelembe estem, megtaláltam, rátaláltam arra az irodalmi stílusra, ami a leginkább elvarázsol, leginkább rabul ejt, és amit életem végéig megszakítás nélkül olvasni szeretnék.
Ismertem már azelőtt Gabriel García Márquez műveit, olvastam is egy-két kötetét, melyek ugyancsak elkápráztattak, de még nem fogalmazódott meg bennem, hogy miért is tetszett annyira. Viszont Darvasit megismerve keresni, kutatni kezdtem a hasonló stílusú elbeszéléseket, regényeket, és feltárult előttem Márquez, Borges, Cortázar, illetve a teljes mágikus realista irodalom csodálatos világa. Így jutottam el Bodor Ádámhoz is.
Arról, hogy mi is igazából az a mágikus realizmus, és hogy létezik-e egyáltalán, máig vitatkoznak az irodalomtudósok, szerzők és recenzorok. Bár épp nem áll rendelkezésemre az adott kötet, egy internetes összefoglaló cikk szerint az oxfordi irodalmi kifejezések lexikonának harmadik kiadása így ír a fogalomról: „A mágikus realizmus egy modern fikció, amelyben csodás és fantasztikus tényezők tűnnek fel. Ezektől eltekintve az elbeszélés megtartja észszerű hangvételét, ugyanakkor elrugaszkodik a realizmustól, hogy erőt merítsen a fabulák, a népi hiedelmek és a mítoszok összességéből, mégis megtartva a kortárs társadalmi helyzet realitását. Az ilyen jellegű történetekben a szereplők fantasztikus tulajdonságokkal is rendelkezhetnek – például a repülés képessége, telepátia vagy tárgyak gondolati úton való mozgatása –, így ellensúlyozva a XX. század politikai valóságát.”
Persze, ez a definíció teljesen rendben van, helyénvaló információkat közöl, mégis mintha valahogy kifelejtené az esszenciát. Miért szeretem én ennyire a mágikus realizmust? Mi az a titkos összetevő, ami ilyen erőteljes hatással van rám? Ennek megválaszolására pedig épp annyi esélyem van, mint azt megfejteni, hogy miért esünk szerelembe…
Vagy mégsem. Ha kicsit elgondolkodom, igazából könnyen rájövök, hogy a fabulák, népi hiedelmek és mítoszok intertextualizálását emelném ki leginkább a mágikus realizmus legfontosabb stílusjegyeként. Nem csoda, hogy vonzódunk hozzájuk, hisz emberi érző-megértő létezésünk alapja ez az egyetemes bölcsesség, mégis eléggé elfordultunk tőle mostanság.
Hogy tényleg létezik-e mágikus realizmus? Hogyne létezne!
Hisz minden pillanatban hiányzik.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)
