A hotel személyzeti bejárata előtt várakozom hajnal ötkor. Fáradtan apróbb darabokra tördelem a zabos extrudált kenyeret, és lassan falatozok. Érzem, hogy beesettek a szemeim, mintha az agyamba akarnának besüllyedni, de mégis hagynak egy kis rést, amin keresztül szemlélhetem a sötét külvilágot. Amikor az utolsó falatot is elmajszolom, megtörlöm a számat a kabátom ujjával, és bemegyek az épületbe.
– Jó reggelt! Vendégfogadónak jöttem. Ez az első napom, tudna segíteni? – kérdezem a kedvesnek tűnő portást.
Ő csak egy személyit kér tőlem, majd cserébe egy tipikus apaviccel enged utamra, és kezembe nyomja a női öltöző kulcsát.
– Az alagsor felé menj, Csillagom! – mutogat lefelé az ujjával.
Bolyongok a hatalmas szálloda mínusz 1-es szintjén, teljesen elveszek, de nem izgulok. Nincs rá energiám, mivel minden apró sejtem az ébrentartásomon munkálkodik.
– Tízezer forint. Tízezer forintért jöttél, és csak öt óra munka. Megéri, kelj már fel! – motyogom magamnak, miközben teljes feladással az alagsor egyik fehér falának döntöm a hátamat. Minden olyan sötét. Talán még sötétebb is mint odakint, és az ezeréves mennyezeti lámpák pont úgy pislákolnak, ahogy én: alig-alig.
Pár perc múlva végre megtalálom az öltözőt. Bent felcibálom magamra a harisnyát, megnézem a fogsorom a tükörben, kitörlöm a maradék reggeli csipát a szememből, majd kimegyek. A táblákat követve megtalálom a konyhát.
Itt már sokkal nyüzsgőbb minden. Olyan érzetet ad, mint egy felgyorsított videófelvétel egy nagyvárosi sugárútról, ami éppen ébredezik. Cikázó emberek kerülgetnek, forró pára üti meg az arcom váratlan irányokból, és mindenki kiabálva ad utasításokat a másiknak. Észreveszem, hogy éppen nyílik a kétszárnyú pincérforgó ajtaja, és minden megint visszalassul.
Csak a felém közeledő alacsony, vörös hajú hölgy sebes tipegését hallom a márványpadlón. A nő haja szorosan össze van fogva, frufruja szögegyenes. Odalép hozzám, és kérdőn néz engem.
– Jó reggelt, Csenge vagyok, és hostessnek jöttem a mai napra – szólalok meg.
– Hozzám ne merj magyarul szólni, én vagyok a menedzser – mondja angolul.
Két eshetőség lehet: a menedzserek már csak angolul tudnak, mert derogál nekik a magyar nyelv, vagy pedig külföldi a hölgyemény. Hogy az ügyet felgöngyölítsem, ránézek a névtáblájára. Hosszú név szerepel rajta sok magánhangzóval egymás után. Kicsit olyan, mintha valaki véletlenszerűen rátenyerelt volna a billentyűzetre: igen, így fogom elnevezni a kislányomat.
Nem vagyok olyan helyzetben, hogy kikérjem magamnak, ezért angolul folytatom a mondókámat, de ő félbeszakít, hogy elmagyarázza a feladatomat, miközben a gyönyörű étkezőbe vezet.
– Írok neked egy névtáblát, addig állj oda a helyedre, a fekete zongora mellé. Találsz rajta egy papírt, rajta a szobaszámokkal. Minden vendégtől kéred a szobaszámot, és bekarikázod a lapon. Menni fog? Ismered a számokat? Ha számlát adok a kezedbe, kiviszed az asztalhoz, és megkéred, hogy írják alá. Szóval tollat is viszel. Tudod, a toll az, amivel írnak. – Aranytollát vízszintesen fogja két mutatóujja közé, és orrom elé tartja.
Tízezer forint egyre kevesebbnek tűnik, még a pénz szó is elveszíti a jelentését. Teljesen úgy, mint amikor kiskoromban túl sokáig ismételgettem a nevem, és a végére már semmit sem jelentett, csak egy betűsor volt az egész.
– Tessék, Pitria – folytatja a menedzser – Pitria! Pitria, figyelj már! – ordít rám a főnökasszony kezében az új nevemmel.
– A nevem Csenge, ez nem jelent problémát? – kérdezem naivan.
– Neked itt nincs neved, Pitriát írtam, Pitria leszel. Állj a helyedre, kezdődik a reggeliztetés.
Lassan fél tizenegy, a munkámat eddig hibátlanul végzem: profin karikázok, és még a kétjegyű számokat is felismerem. Már kivittem az összes számlát, szóval a felhőket nézem az ablakon keresztül.
– Ne bambulj! Itt egy újabb számla, vidd oda annak az úrnak – jön az utasítás.
Odaballagok, lágy mosoly van az arcomon, átnyújtom a számlát bőrkötésben.
– Köszönöm, bella – mondja félig magyarul az olasz vendég. – Én hogy mondani magyarul „you’re welcome”?
– Szívesen – válaszolom neki őszinte kedvességgel. Megkér, hogy írjam le a szót egy papírra, megteszem, majd visszasétálok a zongora mellé.
A reggeli befejeztével a férfi odajön hozzám, hogy odaadhassa a számlát és az aranytollat. Kinyitom a kötést, hogy ellenőrizzem biztosan aláírta-e. Megtette, és egy kis üzenetet is hagyott nekem, mégpedig tízezer forint borravalót. Meglepődöttség ül ki az arcomra, és Szent Istvánnal szemezek. „Na, mi legyen? Nem ezért jöttél? Csak megfogod, és hazamész. Nem kell tovább elviselned ezt a nőt.” Bár erősen gondolkodok a választáson, úgyis tudom, mit fogok tenni.
Hirtelen megint cipőkopogást hallok a konyha felől, a tízezrest nem bántom, és összecsukom a számla tartóját. A menedzser érkezik, tekintete dühös, arcának színe elkezdett hasonlítani a hajához.
– Te! Nem azért vagy itt, hogy barátkozz a vendégekkel. Ha azt akarod, hogy kifizesselek, akkor azért meg kell dolgozni. Hostess vagy, de most más lesz a feladatod. Épp ideje megtanulnod, hogy mások igenis dolgoznak. – Azzal kitépi kezemből a számlát, majd a konyhába vezet. Sok ládányi evőeszközt rak elém és egy vödröt, benne ecetes vízzel.
– Keress egy rongyot, és legyenek fényesek!
Hostess Pitria lelkiismeretfurdalás nélkül elvette volna azt a tízest. Hostess Pitria most csak mondana egy bazmeget, aztán angolul is elismételné, hogy a menedzser is értse. Úgysem ismer itt senki, és a nevem csak egy betűsor. De valahogy, mikor erre gondolok, a Csenge név kicsit értelmet nyer, emlékezni kezdek magamra.
– Rendben, semmi akadálya. A rongy az, amivel törölgetnek. Már kezdem is.
A nő szemeit forgatva kitipeg a konyhából, én meg csak szorongatom aranytollát a blézerem zsebében. Tudod, a toll az, amivel írnak.
