

Már egy órája szólítaniuk kellett volna, amikor végre kinyílt a nőgyógyászati rendelő ajtaja. A velem szemben ülő nagydarab hölgy lustán feltápászkodott, és elkezdett csoszogni az ajtó felé. A fekete hajú kislányát, aki olyan hétéves lehetett, kint hagyta várakozni. Így hát ketten maradtunk, és mivel nem volt más szórakozásunk, nagy szemekkel bámultuk egymást. Ezt a kislány tíz perc múlva unta meg. Addigra már mindent feltérképezett rajtam: itt egy nagylány vagy néni, izzad a tenyere, és kicsit büdös is. Mindene izzad, és hol az egyik, hol a másik lábát rakja keresztbe. És furán néz rám, a szemei körül ráncos. Lehet, hogy a maszk alatt mosolyog, de akkor is furán néz.
Igen, biztos ezt gondolta. De akkor is tovább néztem, valahogy megnyugtatott a tudat, hogy ő még csak várakozni jár ide, sokáig nem fogják még beszólítani.
Kikötötte a cipőjét, majd újra bekötötte. Aztán felemelte a másik lábát, és megcsinálta újra. Összefűzött minden szálat, és amikor már automatikussá vált a cipők masnizása, elkezdte a rendelőben lévő feliratokat olvasgatni. Szép lassan, egy hangot sem ejtett ki, de szája látványosan betűket formált. Én meg sírni tudtam volna, de visszafogtam magam. Már nagylány vagyok, na meg izzadságszagú, nem kellene fokozni. Mire a kislány memorizálta, hogy magas koleszterinszintje, rossz szokása vagy cukorbetegsége miatt fog mindenképpen meghalni, újra kinyílt az ajtó. Az anyuka rám nézett.
– Ajlik Csenge – mondta ki a nevemet.
Igen, az én vagyok, de feltételeztem nem ismerkedni akart. Pedig milyen szívesen elcsoszogtam volna velük a villamosmegállóig, ott ettünk volna egy-egy csomag barackos fornettit, és elfelejtjük ezt az egész nőkben való turkálást. És ahogy ezen ábrándoztam, újra kimondta a nevemet.
– Ajlik Csenge. Ön az? Én végeztem, már bemehet.
Magamhoz szorítottam a korábbi leleteimet és az ambulánslapokat, és még egyszer a kislányra néztem.
– Menjünk, Bogibaba! – szólt az anyja.
– Anya! Ne becézz, én már nagy vagyok! Boglárka vagyok, nem Bogibaba.
Bogibaba hangja egyre távolabb került a rendelő ajtajától, az én hangom meg mindentől eltávolodott, megszűnt létezni.
Ahogy beléptem, megcsapott az ismerős fertőtlenítő szaga, és a széknek is éreztem azt a jellegzetes rothadó bőr szagát. Leültem.
– Na, kinyögi végre, mit akar? – kérdezte a női orvos.
Meglepődtem a stílustól és a hangnemtől. Hiszen ő egy női nőgyógyász, ő is abból van, amiből én. Ha úgy vesszük, nem csak belém, de a lelkembe is kellene látnia. Hát nem látja, hogy mennyire ideges vagyok? Nem érzi a bukét? Jó neki.
Pár másodpercnyi megdöbbenés után vázoltam a helyzetem, hogy egy éve diagnosztizáltak, hogy a ciszták és a többi, hogy most másképpen fáj.
– Mikor pisil? Nekem ennyit mondjon.
Amikor kell, baszki, mi az, hogy mikor pisilek – gondoltam magamban – majd zavarodottan meredtem tovább az orvosra.
– Nem értem, maga visszamaradott? Egyszerű kérdésre egyszerű választ várok.
Én még mindig nem szólaltam meg, csak arra tudtam gondolni, hogy ha a szavakkal így bánik, hogy fog a kezével, hogy fog azzal a fém, kampószerű kínzóeszközzel? Nem tudtam, hogy igaz a barátnőim által felállított legenda, hogy inkább mennek férfi orvoshoz. De hát, ahogy a mellékelt ábra mutatta, azt sem tudtam pontosan, mikor pisilek.
– Mikor pisilt utoljára, ez lenne a kérdése a doktornőnek. Teli hólyaggal nem lesz sikeres a vizsgálat – segített ki az asszisztens.
– Reggel.
– Akkor azt megérti, ha azt mondom, menjen ki vizelni? – vette át a szót a doktornő.
– Persze – válaszoltam félve.
Kimentem a mosdóba, és elintéztem, amit kellett. Amikor visszamentem a szobába, a nő már gumikesztyűvel a kezén türelmetlenül várt, és a szemét forgatta. Én felfeküdtem a kikoptatott ágyra, széttártam a lábaim, és a két fém lábtartóba akasztottam. A nő kíméletlenül vizsgált, a hasamat nyomkodta, és közben szidott, hogy rossz az étkezésem, bizonyára rosszul védekezek, és fel is fáztam, mert nem vagyok elég figyelmes. Szidott és szidott, fel sem nézett. Egyszerre véreztem alul, és vérzett az egész létezésem.
Teljes védtelenségemben, félig meztelenül, csak annyi büszkeségem maradt, hogy nem sírtam, és nem is kértem ki magamnak. Elzsibbadtam, és szép lassan kívülről néztem inkább az erőszakos műsort. Csak az asszisztensnő szánakozó tekintete emlékeztetett arra, hogy ez tényleg velem történik.
A kínzás után kidobtam a véres törlőkendőket a szemetesbe, és elkezdtem öltözködni. Miközben a doktornő sorolta a teendőimet, és sorra írta fel a gyógyszereket, csak az jutott eszembe, hogy az előző orvosnál, aki férfi volt, mégis kellemesebb volt valamivel. A vizsgálat közben időnként fel-felnézett, egyenesen a szemembe. Zavarba ejtő volt, néha gusztustalan, főleg, hogy becézgetett is közben. Csenguka voltam neki, meg a kis bogara.
Kiléptem az ajtón, kezemben a recepttel, és a szokatlan, elrettentő élménnyel, amit gondolatban már apró darabokra téptem. Arra gondoltam, inkább becézzenek.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.