

Beszűkültek a pupillái, amint szemébe sütött a reggeli nap. Az éjjeliszekrényen csörgött az ébresztőórája. A hasán feküdt, és az órára meredt. Tekintete szüntelenül követte a másodpercmutatót, miközben tovább hevert. Nem kapcsolta ki, ettől úgy érezte, nincs egyedül.
Komótosan felkelt, fogat mosott, majd feltett egy kávét, és azzal együtt kotyogott éberre. Hideg zuhannyal kimosta magából a rémálmokat, és friss illatot húzva öltözködni kezdett. Miközben leszedte fekete öltönyét a vállfáról, gyorsan elmormolt egy miatyánkot, majd felakasztotta nyakába az aranyláncon lógó keresztet.
Lakáskulcs, pénztárca, iratok. Mindent sorra vett, begyömöszölte a dolgokat az aktatáskába, és szokás szerint még megnézte magát az előszobai tükörben. Tekintetével beutazta a ráncait, hátralapította őszülő haját, majd halványan elmosolyodott, és kilépett az ajtón.
Jobb és bal láb át a küszöb felett, a lábtörlőn állva még egy nagy levegővétel: és hirtelen megállt. Rutinszerűen lépni akart előre, de valami megállította.
– Ma lehet, sikerülne – mondta magának.
Visszament a lakásba, ledobta a kulcsát, a táskáját, aztán mindent feldúlva keresett egy darab papírt, hozzá egy tollat, és csupán ezekkel indult el.
Már a buszmegállóban várakozott görnyedt háttal, idegesen és fázva állt egyik lábáról a másikra. Sorra hagyta elmenni a buszokat, miközben feszülten babrálta a tollat. Ezután befordult a sarkon a következő busz, rázkódva lassított, aztán a sofőr kinyitotta az ajtókat. A férfi egy darabig tétovázott, majd felszállt.
Lassan végigtekintett az utasokon, beszívta a közös fáradtság és az aluljáró fornettiszagát, majd szerény mosollyal az arcán odalépett az első utashoz.
– Elnézést, hogy megzavarom, de önt esetleg érdekelné a…
– Nem, kora reggel van, ember, nincs időm ilyenekre – szakította azonnal félbe a férfit, aki lenyelte a mondat második felét, és továbbment.
A következő utas barátságosabbnak tűnt, mosolygott és az elmosódó utcák szmogját kémlelte.
– Bocsi, ne haragudj! – lépett oda hozzá a férfi. – Csak érdeklődnék, hogy téged érdekel-e?
– Nem haragszom, de most nem.
A férfi húzott két strigulát a „nem” oszlopba, majd, ahogy továbblépett, megbotlott és véletlenül rátaposott egy idős hölgy lábára. Amikor már stabilan állt, sűrűn elnézést kért, és megkérdezte:
– Önt érdekli esetleg…? – mutatott könyörgő szemekkel a papírjára.
– Dehogy érdekel, takarodjon innen. Maga bolond? – kérdezte megbotránkozva a hölgy, miután elolvasta a papíron álló kérdést.
A férfi még négy megállót utazott, aztán amikor leszállt, összeszámolta a válaszokat. Harminchárom nem, nulla igen. Karikás szeme könnyes lett a boldog meghatottságtól.
– Ezt Isten is így akarja, jók az eredmények – nyugtázta magában, majd úgy döntött, folytatja a kérdezősködést.
Odalépett egy kapucnis fiatalhoz a buszmegállóban, aki éppen cigarettázott.
– Bocsi, esetleg van egy perced? – és már a tolla magabiztosan remegett a nem fölött.
– Ja persze, mondjad.
A férfi először kissé meglepődött a válaszon, de aztán tovább puhatolózott.
– Biztos van időd? Nem akarlak zavarni – visszakozott, és továbbra sem mutatta meg a papírt a fiúnak.
– Mondom, hogy igen. Miről lenne szó?
A férfi, látva az őszinte érdeklődést, megfutamodott, és lassan a járdaszegély széle felé lépkedett. Amikor odaért, lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és már teljesen átszellemült, amikor megzavarták.
– Na, komolyan, engem érdekel, öreg. – A srác utánament, a férfi válla fölött átnyúlva kivette a lapot a kezéből, és elolvasta a kérdést: Érdekel, ha ma meghalok?
Aztán felnézett, és látta, ahogy a férfi kilép a busz elé. A fiú lélegzetét visszafojtva nézte a lassított felvételt, ahogy a busz dudálva, satufékkel centikre áll meg a férfi előtt, aki kinyitotta csalódott szemét.
– Nincs Isten – mondta, és letépte a keresztet a nyakából.
– Nem igaz, bassza meg, hogy ezt sem bírod rendesen csinálni. Esküszöm, megyek és felakasztom magam – mondta idegesen a felső szomszédom vasárnap délben.
A panelban az a jó, hogy mindenki életét hallani lehet, és minden vasárnapot idegenekből összetákolt családként töltünk együtt. Nem akartam ilyen családot, most sem akarok, sőt soha nem is akarnék.
– Elsóztad azt a kurva levest, fiam. Figyelsz? Majd figyelsz, ha lógni fogok. Rám se hederít ebben a rohadt családban senki! – kiabált tovább.
Az is jó még a panelban, hogy mindig van zenei aláfestés. Tőlem jobbra a szomszéd azon a vasárnapon Eddát hallgatott, abból is a koncertfelvételt. Kör közepén állok, és hangos tapsvihar töltötte meg a kopott lépcsőházat és a kopott családok életét.
Ebben az érdekes zajban épp a hűtőben kutattam a tegnapi húsleves után. Megtaláltam az edényt, letettem a pultra, majd becsuktam a hűtőajtót.
– Ülj már le az asztalhoz, gyere már! A jó Isten áldjon meg! – mondta a felső.
– …körbevesznek jó barátok, rosszak – hallatszott jobbról.
A levest közben áttöltöttem egy lábosba, a csavarásra szisszenő hanggal indult meg a gáz a tűzhelyen, és felraktam egy kis adagot melegíteni. Ekkor hatalmas csattanás hallatszott.
Hazaértek a tőlem balra élő szomszédok. Egy középkorú pár töltötte meg azt a zugot élettel, hangos szerelemmel és a reggeli renoválások, fúrások szimfóniájával.
– Ebéd előtt nincs kedved beülni a kádba? – kérdezte a férfi a feleségétől.
– Hogyne lenne… – válaszolta kéjes hangon a felesége.
És ahogy elkezdték szeretni egymást, csobogott a kád vize. Az én levesem meg már teljesen átforrósodott. A fiókból kivettem egy kanalat, odacsoszogtam az üres étkezőasztalhoz, leültem.
Egy darabig néztem a felfelé igyekvő gőzcsíkokat, aztán összetettem a két kezem, és magamban elkezdtem az asztali áldást: Édes Jézus, légy vendégünk. Majd hangos kopogás ütötte meg a fülem.
Összeráncolt szemöldökkel az ajtóhoz sétáltam, kissé gyanakodva kinyitottam, de legnagyobb meglepetésemre nem állt ott senki. Az egyetlen dolog, ami beszökött, a vasárnapi sütésekből maradt olajszag volt. Becsuktam az ajtót, és visszaültem a helyemre: Áldd meg, amit adtál nékünk. Újabb kopogás. Kezdtem azt gondolni, hogy a gondolataim belemosódtak a hangzavarba, és kopogni kezdtek az elmémben, de amint ez átfutott az agyamon, rájöttem: az alsó szomszéd kopogott a partvisnyéllel.
– Igen? – ordítottam le, mintha igazi panelharcosnak születtem volna.
– Ne imádkozz már ilyen hangosan, rohadtul nagy a hangzavar!
Ezután zavart tekintettel bámultam tovább a levesem, miközben fentről hallatszott egy elcsattanó pofon. És ott a panelkör közepén belekanalaztam a meleg levesbe, lassan csobogott le a torkomon. Aztán nem bírtam tovább, és mosolyra húztam a szám. De nem túl hangosan, nehogy kihívják rám a rendőröket.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.