Ajlik Csenge: Tárcák

Beszűkültek a pupillái, amint szemébe sütött a reggeli nap. Az éjjeliszekrényen csörgött az ébresztőórája. A hasán feküdt, és az órára meredt. Tekintete szüntelenül követte a másodpercmutatót, miközben tovább hevert. Nem kapcsolta ki, ettől úgy érezte, nincs egyedül.

Komótosan felkelt, fogat mosott, majd feltett egy kávét, és azzal együtt kotyogott éberre. Hideg zuhannyal kimosta magából a rémálmokat, és friss illatot húzva öltözködni kezdett. Miközben leszedte fekete öltönyét a vállfáról, gyorsan elmormolt egy miatyánkot, majd felakasztotta nyakába az aranyláncon lógó keresztet.

Lakáskulcs, pénztárca, iratok. Mindent sorra vett, begyömöszölte a dolgokat az aktatáskába, és szokás szerint még megnézte magát az előszobai tükörben. Tekintetével beutazta a ráncait, hátralapította őszülő haját, majd halványan elmosolyodott, és kilépett az ajtón.

Jobb és bal láb át a küszöb felett, a lábtörlőn állva még egy nagy levegővétel: és hirtelen megállt. Rutinszerűen lépni akart előre, de valami megállította.

– Ma lehet, sikerülne – mondta magának.

Visszament a lakásba, ledobta a kulcsát, a táskáját, aztán mindent feldúlva keresett egy darab papírt, hozzá egy tollat, és csupán ezekkel indult el.

Már a buszmegállóban várakozott görnyedt háttal, idegesen és fázva állt egyik lábáról a másikra. Sorra hagyta elmenni a buszokat, miközben feszülten babrálta a tollat. Ezután befordult a sarkon a következő busz, rázkódva lassított, aztán a sofőr kinyitotta az ajtókat. A férfi egy darabig tétovázott, majd felszállt.

Lassan végigtekintett az utasokon, beszívta a közös fáradtság és az aluljáró fornettiszagát, majd szerény mosollyal az arcán odalépett az első utashoz.

– Elnézést, hogy megzavarom, de önt esetleg érdekelné a…

– Nem, kora reggel van, ember, nincs időm ilyenekre – szakította azonnal félbe a férfit, aki lenyelte a mondat második felét, és továbbment.

A következő utas barátságosabbnak tűnt, mosolygott és az elmosódó utcák szmogját kémlelte.

– Bocsi, ne haragudj! – lépett oda hozzá a férfi. – Csak érdeklődnék, hogy téged érdekel-e?

– Nem haragszom, de most nem.

A férfi húzott két strigulát a „nem” oszlopba, majd, ahogy továbblépett, megbotlott és véletlenül rátaposott egy idős hölgy lábára. Amikor már stabilan állt, sűrűn elnézést kért, és megkérdezte:

– Önt érdekli esetleg…? – mutatott könyörgő szemekkel a papírjára.

– Dehogy érdekel, takarodjon innen. Maga bolond? – kérdezte megbotránkozva a hölgy, miután elolvasta a papíron álló kérdést.

A férfi még négy megállót utazott, aztán amikor leszállt, összeszámolta a válaszokat. Harminchárom nem, nulla igen. Karikás szeme könnyes lett a boldog meghatottságtól.

– Ezt Isten is így akarja, jók az eredmények – nyugtázta magában, majd úgy döntött, folytatja a kérdezősködést.

Odalépett egy kapucnis fiatalhoz a buszmegállóban, aki éppen cigarettázott.

– Bocsi, esetleg van egy perced? – és már a tolla magabiztosan remegett a nem fölött.

– Ja persze, mondjad.

A férfi először kissé meglepődött a válaszon, de aztán tovább puhatolózott.

– Biztos van időd? Nem akarlak zavarni – visszakozott, és továbbra sem mutatta meg a papírt a fiúnak.

– Mondom, hogy igen. Miről lenne szó?

A férfi, látva az őszinte érdeklődést, megfutamodott, és lassan a járdaszegély széle felé lépkedett. Amikor odaért, lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és már teljesen átszellemült, amikor megzavarták.

– Na, komolyan, engem érdekel, öreg. – A srác utánament, a férfi válla fölött átnyúlva kivette a lapot a kezéből, és elolvasta a kérdést: Érdekel, ha ma meghalok?

Aztán felnézett, és látta, ahogy a férfi kilép a busz elé. A fiú lélegzetét visszafojtva nézte a lassított felvételt, ahogy a busz dudálva, satufékkel centikre áll meg a férfi előtt, aki kinyitotta csalódott szemét.

– Nincs Isten – mondta, és letépte a keresztet a nyakából.

– Nem igaz, bassza meg, hogy ezt sem bírod rendesen csinálni. Esküszöm, megyek és felakasztom magam – mondta idegesen a felső szomszédom vasárnap délben.

A panelban az a jó, hogy mindenki életét hallani lehet, és minden vasárnapot idegenekből összetákolt családként töltünk együtt. Nem akartam ilyen családot, most sem akarok, sőt soha nem is akarnék.

– Elsóztad azt a kurva levest, fiam. Figyelsz? Majd figyelsz, ha lógni fogok. Rám se hederít ebben a rohadt családban senki! – kiabált tovább.

Az is jó még a panelban, hogy mindig van zenei aláfestés. Tőlem jobbra a szomszéd azon a vasárnapon Eddát hallgatott, abból is a koncertfelvételt. Kör közepén állok, és hangos tapsvihar töltötte meg a kopott lépcsőházat és a kopott családok életét.

Ebben az érdekes zajban épp a hűtőben kutattam a tegnapi húsleves után. Megtaláltam az edényt, letettem a pultra, majd becsuktam a hűtőajtót.

– Ülj már le az asztalhoz, gyere már! A jó Isten áldjon meg! – mondta a felső.

– …körbevesznek jó barátok, rosszak – hallatszott jobbról.

A levest közben áttöltöttem egy lábosba, a csavarásra szisszenő hanggal indult meg a gáz a tűzhelyen, és felraktam egy kis adagot melegíteni. Ekkor hatalmas csattanás hallatszott.

Hazaértek a tőlem balra élő szomszédok. Egy középkorú pár töltötte meg azt a zugot élettel, hangos szerelemmel és a reggeli renoválások, fúrások szimfóniájával.

– Ebéd előtt nincs kedved beülni a kádba? – kérdezte a férfi a feleségétől.

– Hogyne lenne… – válaszolta kéjes hangon a felesége.

És ahogy elkezdték szeretni egymást, csobogott a kád vize. Az én levesem meg már teljesen átforrósodott. A fiókból kivettem egy kanalat, odacsoszogtam az üres étkezőasztalhoz, leültem.

Egy darabig néztem a felfelé igyekvő gőzcsíkokat, aztán összetettem a két kezem, és magamban elkezdtem az asztali áldást: Édes Jézus, légy vendégünk. Majd hangos kopogás ütötte meg a fülem.

Összeráncolt szemöldökkel az ajtóhoz sétáltam, kissé gyanakodva kinyitottam, de legnagyobb meglepetésemre nem állt ott senki. Az egyetlen dolog, ami beszökött, a vasárnapi sütésekből maradt olajszag volt. Becsuktam az ajtót, és visszaültem a helyemre: Áldd meg, amit adtál nékünk. Újabb kopogás. Kezdtem azt gondolni, hogy a gondolataim belemosódtak a hangzavarba, és kopogni kezdtek az elmémben, de amint ez átfutott az agyamon, rájöttem: az alsó szomszéd kopogott a partvisnyéllel.

– Igen? – ordítottam le, mintha igazi panelharcosnak születtem volna.

– Ne imádkozz már ilyen hangosan, rohadtul nagy a hangzavar!

Ezután zavart tekintettel bámultam tovább a levesem, miközben fentről hallatszott egy elcsattanó pofon. És ott a panelkör közepén belekanalaztam a meleg levesbe, lassan csobogott le a torkomon. Aztán nem bírtam tovább, és mosolyra húztam a szám. De nem túl hangosan, nehogy kihívják rám a rendőröket.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)