

Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, kicseréli műszálas zoknijait pamutra, lyukas alsókat nem is talál, hisz a férfi is szereti a nőt, s azokat már rég kidobta, amit a nő egy kicsit sajnál, mert a poros cipők letörlésére ideális lett volna.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, s eszébe jut a múlt, szerencsésnek tartja magát, mert tudja, lehetséges egy életben két igazi...
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem erőlteti a drámát filmen, inkább kacsamájat konfitál, felszeli a lányától kapott ropogós héjú, friss kovászos kenyeret, behűti a vörös és fehér bort, s néha hátulról gyengéden átöleli a férfit, amíg az a konyhaablak szúnyoghálóját erősíti, amit a szomszéd macskája ki tud nyitni.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, gondoskodik arról, hogy a vérnyomásmérőben és a mérlegben ne merüljön le az elem.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, örömmel nézi annak vaskos fényképalbumait egy nyári szombaton a kertben. Csak a madarak rezzennek össze a fejük felett a kőrisfán, ahogy visszhangzik gurgulázó nevetésük a fél évszázados képek láttán.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, elviseli, ha az a saját házában a vécén cigizik s az első hajnali kávéját is ott issza. Tudja, ez rutin, ez olyan dolog, hogy ezen fölösleges változtatnia, hiszen egy jó nap a jó kezdettel indul.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, akkor is vesz neki kék, fehér pöttyös hózentrógert, ha az sosem hordott olyasmit – csak mert passzol az ő új kék, fehér pöttyös ruhájához.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, megengedi neki, hogy az teljes lényével birtokolja, darabjaira szedje, hogy megfojtsa a csókjaival, hogy aztán újra felélessze, összerakja őt porcról porcra, idegről idegre, még tökéletesebbre.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki horkol, nem húzza elő a palacsintasütőt az ágya alól és nem kongat vele nagyot annak fején, hanem mosolyogva nézi őt, csókot lehel a homlokára, majd fogja a kispárnáját, és az angolok nyugalmával átvonul a nappaliba, s alszik reggelig, amíg a férfi ágyba nem hozza neki a hasas picardie-ben az illatozó, édes tejeskávét. Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, a régi előitéleteit sutba vágja, s gyengéden bújik a nagy, szőrös, 130 kilós grizzlytesthez, amely olyan finom, puha és megnyugtató, amilyet meglepetésére eddig még sosem érzett.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, mosolyogva, nagyot köszönve, ringó csípővel megy el a lócán ülő három, sötét fejkendős öregasszony előtt, mit sem törődve a mögötte gomolygó, önmagát gerjesztő susmussal.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, tudja, hogy a férfi is tudja, lemezük B felén a „While I Play” forog. Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, az összes többit, aki közelít, csípőből lelövi.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. februári számában)
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.