

Volt még egy kis idő a film kezdetéig, gyorsan betértek a helyi cukrászdába. Ez volt az első komolyabb randijuk, közös mozizással, amire az apja még otthon mosolyogva legyintett, hogy úgyse a film lesz ott a fontos.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Csodák csodájára ahogy beszélgetni kezdtek, s ő gyorsan kinyögte, mit szólna Mucika egy közös mozihoz, a lány mosolyogva bólintott, hogy rendben, rajta ne múljon semmi ebben az életben. Így kerültek néhány nappal később a kissé lepukkant, bár bizonyára hajdanán patinás Sellő nevű cukrászdába. Már a hely cégérén is együtt nevettek, a zöldre festett táblán egy hatalmas, félmeztelen, halfarkú nő integetett feléjük, mindkét kezében egy-egy süteményt tartva.
Mucika csak egy kávét, majd némi rábeszélésre egy termetes női szeszélyt választott. Ő egy krémest, és két deci szódát kért. Szótlanul ettek, majd Mucika, ki tudja miért, így szólt:
– Jenőke, hány krémest bírna egy ültő helyében megenni?
Hosszan gondolkodott a válaszon, miközben rágcsálta a sütemény tetejét.
– Hatot-hetet biztosan – nyögte ki nagy nehezen.
– Van még annyi időnk. A kedvemért megeszik hetet?
– Hetet?
– Igen, hetet, mint a gonoszok. Vagy nem bírja?
Gyorsan és idegesen kérte ki a hét darab krémest. A pincérnő, mintha csak direkt csinálná, a legnagyobbakat tette egy hatalmas porcelántányérra.
Szó nélkül nekilátott, Mucika rajongva nézte. Megette mind a hetet, csak egy kis szódát ivott a negyedik után.
– Maga egy hős – puszilta meg a krémeses szája szélét Mucika –, de most már szaladjunk, nehogy lekéssök a filmet.
Így mondta, nehogy lekéssök.
Éppen a filmhíradó végére értek be a nézőtérre, a jegyszedő elemlámpával világította meg először a székeken ülő nézők fejét, majd az üléseken található számokat. Végre leültek. Ő azonnal megkaparintotta Mucika kezét, és szorongatni kezdte. A film valami szovjet partizánfilm volt, éppen eldördültek az ágyúk, amikor érezte, hogy baj van. Kedvesen rámosolygott a lányra, majd gyorsan kiszaladt a teremből, és a mellékhelyiséget kereste. Csak tíz perc múlva került elő, sápadtan támolygott vissza a helyére, de ismét megfogta Mucika kezét. A lány a vállára hajtotta a fejét, s súgott valamit, de hogy mit, azt ő már nem hallotta. Addigra már újra a mellékhelyiségben ült, folyt róla a víz, átkozódni sem volt ereje.
Amikor visszament, Mucika gyanakodva nézett rá, s mintha egy kissé odébb is húzódott volna, amikor a fiú átölelte. Megpróbált a lánnyal foglalkozni, de nem ment, teljesen lekötötte a hasa zuborgása, ami időnként már túlharsogta a filmet is. Amikor negyedjére jött vissza az illemhelyről, Mucikát nem találta a helyén. Várt egy darabig, nézelődött erre-arra, de a lány nem került elő. Szégyentől pirosló arccal rohant ki a mozi elé, arra gondolva, hátha a filmszínház előtt várja, de hiába, Mucika szőrén szálán eltűnt. A partizánok vihették el, futott át az agyán, miközben búsan hazaindult.
Otthon apja cinkos mosollyal fogadta, na milyen volt a film, kérdezte. Egyáltalán nem láttam a filmet, kezdte a fiú, de apja a vállára tette a kezét. Ez ilyenkor természetes, mondta vidám mosollyal. Tiltakozni sem volt ereje, rohant ki a mellékhelyiségbe.
Az öregasszony a zakatoló centrifuga mellett áll, és a forgótárcsás mosógépből engedi le a vizet egy vödörbe. Nehezen megy a hajolás, fáj a dereka, egyik tenyerét a sajgó területen tartja. Aztán leállítja a centrifugát, ráteszi a fonott kosarat a mosógép tetejére, és elkezdi kiszedegetni a ruhákat. Lepedők, paplanhuzatok, törölközők, itt-ott már megvarrogatva, még a hozománya részei voltak valamikor.
Jozsót valamikor tíz éve ismertem meg, akkor még próbálkoztam a fizikai munkával, nem mintha vonzott volna a dolog, de sokkal szimpatikusabb volt az éhenhalásnál. Rendes srác volt, ő sem illett abba a brigádba, ahogy én sem, de már csak termete miatt is közelebb volt a melósvilághoz, mint én. Nagydarab, erős fickó volt, intelligens és végtelenül jószívű. Amikor közös műszakunk volt, semmit nem csináltam, mert kivette a kezemből a munkát. Azt mondta így gyorsabban haladunk. Volt benne valami.
A kulcs zörgését lehetett hallani a zárban, és anya szipogását a másik oldalról. Majd belépett anya, a szép fehér nadrágkosztümjében. Az arcán elkenődött a szemfesték. A frizurája zilált. Pedig akkoriban Charlie angyalai frizurát hordott, amelyet mindig fodrásznál csináltatott meg, tökéletesre. Anya egy levelet szorongatott a kezében. Apa rögtön odaugrott hozzá, tudta, hogy vészhelyzet van:
‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.