Volt még egy kis idő a film kezdetéig, gyorsan betértek a helyi cukrászdába. Ez volt az első komolyabb randijuk, közös mozizással, amire az apja még otthon mosolyogva legyintett, hogy úgyse a film lesz ott a fontos.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Csodák csodájára ahogy beszélgetni kezdtek, s ő gyorsan kinyögte, mit szólna Mucika egy közös mozihoz, a lány mosolyogva bólintott, hogy rendben, rajta ne múljon semmi ebben az életben. Így kerültek néhány nappal később a kissé lepukkant, bár bizonyára hajdanán patinás Sellő nevű cukrászdába. Már a hely cégérén is együtt nevettek, a zöldre festett táblán egy hatalmas, félmeztelen, halfarkú nő integetett feléjük, mindkét kezében egy-egy süteményt tartva.
Mucika csak egy kávét, majd némi rábeszélésre egy termetes női szeszélyt választott. Ő egy krémest, és két deci szódát kért. Szótlanul ettek, majd Mucika, ki tudja miért, így szólt:
– Jenőke, hány krémest bírna egy ültő helyében megenni?
Hosszan gondolkodott a válaszon, miközben rágcsálta a sütemény tetejét.
– Hatot-hetet biztosan – nyögte ki nagy nehezen.
– Van még annyi időnk. A kedvemért megeszik hetet?
– Hetet?
– Igen, hetet, mint a gonoszok. Vagy nem bírja?
Gyorsan és idegesen kérte ki a hét darab krémest. A pincérnő, mintha csak direkt csinálná, a legnagyobbakat tette egy hatalmas porcelántányérra.
Szó nélkül nekilátott, Mucika rajongva nézte. Megette mind a hetet, csak egy kis szódát ivott a negyedik után.
– Maga egy hős – puszilta meg a krémeses szája szélét Mucika –, de most már szaladjunk, nehogy lekéssök a filmet.
Így mondta, nehogy lekéssök.
Éppen a filmhíradó végére értek be a nézőtérre, a jegyszedő elemlámpával világította meg először a székeken ülő nézők fejét, majd az üléseken található számokat. Végre leültek. Ő azonnal megkaparintotta Mucika kezét, és szorongatni kezdte. A film valami szovjet partizánfilm volt, éppen eldördültek az ágyúk, amikor érezte, hogy baj van. Kedvesen rámosolygott a lányra, majd gyorsan kiszaladt a teremből, és a mellékhelyiséget kereste. Csak tíz perc múlva került elő, sápadtan támolygott vissza a helyére, de ismét megfogta Mucika kezét. A lány a vállára hajtotta a fejét, s súgott valamit, de hogy mit, azt ő már nem hallotta. Addigra már újra a mellékhelyiségben ült, folyt róla a víz, átkozódni sem volt ereje.
Amikor visszament, Mucika gyanakodva nézett rá, s mintha egy kissé odébb is húzódott volna, amikor a fiú átölelte. Megpróbált a lánnyal foglalkozni, de nem ment, teljesen lekötötte a hasa zuborgása, ami időnként már túlharsogta a filmet is. Amikor negyedjére jött vissza az illemhelyről, Mucikát nem találta a helyén. Várt egy darabig, nézelődött erre-arra, de a lány nem került elő. Szégyentől pirosló arccal rohant ki a mozi elé, arra gondolva, hátha a filmszínház előtt várja, de hiába, Mucika szőrén szálán eltűnt. A partizánok vihették el, futott át az agyán, miközben búsan hazaindult.
Otthon apja cinkos mosollyal fogadta, na milyen volt a film, kérdezte. Egyáltalán nem láttam a filmet, kezdte a fiú, de apja a vállára tette a kezét. Ez ilyenkor természetes, mondta vidám mosollyal. Tiltakozni sem volt ereje, rohant ki a mellékhelyiségbe.
