Mariska nénéméket „koholt vádak” alapján, a hírhedt Tájékoztatási Irodával való patkóösszerúgás után családjával együtt internálták. A vád szerint az ellenséggel való kollaborálás, a magyar kémhatóságokkal való együttműködés bűntette volt a fő indok, voltaképpen a frissen felálló hatalom számára – később derült ki – nem ez bizonyult az elsőrendű szempontnak, hanem a tisztes vagyon, illetve az ingatlanok ideiglenes elkobzása, másodsorban pedig az ily módon megüresített háznak a közösségi házzá való átminősítése meghatározott időre, a helyi tinta- és seggnyalóknak a besúgásért történő jutalmazása.
De menjünk sorjában, ahogy rekonstruálni lehetett a sokáig még családi összejövetelek alkalmával, a kitelepítettek által csak ritkán emlegetett, hét pecséttel őrzött titkot, amit elengedésük fogadalmi nyilatkozataként írattak velük alá, „ha nem kívánnak újból hasonló helyzetbe kerülni” jótanács kíséretében. Világos, hogy nagyon meg voltak félemlítve, hiszen a titkolózást a gyermeki kíváncsiság sem tudta feloldani, az alkohol is csak részben. S ha végül mégis elszólta magát valaki, a család legidősebb tagja gyorsan feloldotta egy rövid „mit tudtok ti, marhák” válasszal vagy más, nemtetszést színlelő megjegyzéssel, elejét véve a botránynak. Annyit mégiscsak sikerült körvonalazni, hogy a hat-nyolc sertésből és öt tehénből álló, a kitelepítettek tevékenységéhez tartozó élőállat-kontingens a bevagonírozás után hamarosan más síneken folytatta útját, feltehető végső állomáshelyéig, az első húsfeldolgozóig. A szocialista forradalommal azonos időben lezajló burzsujnyúzás és a teljes vagyonelkobzásokról szóló doktrínák jegyében.
A kočevjei évekkel kapcsolatban is csupán a túlélésről és a helyiek és a kitelepítettek között szövődő barátság és segítőkészség néhány esetéről történt említés: arról, hogy a nagy tél beálltával először volt alkalmuk a „farkasordító” hideget megtapasztalni, valódi farkastorokból, hiszen az állatok a házakig-barakkokig is bemerészkedtek. S arról, hogy akkora cserépkályhákat építettek a bennszülöttek segítségével, amelyeken aludni is lehetett. Még egy dolog megmaradt, amit nagynéném egy óvatlan pillanatban kilotyogott – a sparherdben pattogó tűz és az unaloműző háziipari foglalkozás (cekkerkötés) közben.
Arról, hogy a kommunista hatalom mily szemtelen módon próbálta a helyi németek és szlovének által felépített szakrális-vallási építményeket a hívők emlékezetéből kitörölni, vasfegyelemmel irtani mindent, ami a régi, „burzsúj” világhoz köthető. S ha az objektum nem felelt meg raktárnak vagy más helyiségnek, gátlástalanul elpusztították. Így esett áldozatul a k-i kéttornyú harang, amelyet a nép szeme láttára – tömlők benzinnel való lelocsolásával – gyújtottak fel, a két haranggal együtt, abban a reményben, hogy ezeknek utolsó, mélybe zuhanást kísérő, süvítő hangja Rómáig elhallik…
Mariska néném a „nagyszájúságáról” volt híres a faluban a rendszerváltáskor, amikor úgy tűnt, hogy egy új hatalmi rendszer áll majd fel, amely képes lesz a háború utáni bűntetteket és sok esetben jogtalan és üzleti megfontolásból végzett bűntetteket rehabilitálni. Ez azonban a „komcsik” visszalopakodásával eleve kétségessé tette egy igazságos rendszerbe vetett hit reményét, s Mariska néném olvasatában szinte indokolta a listavezető, kommunista K. Milánnal való szakítást. Kramberger meggyilkolásával a „kommunistára csak nem szavazunk” szlogent tette magáévá, s a kétszeri államelnöki megválasztása sem győzte meg arról, hogy az ország jó útra tért, mert a gyilkosok még szabadon mászkálnak, a temetetlen holtakkal vannak tele a karszti barlangok és más eldugott helyek. Emiatt mindkét alkalommal – ha koros apja és fia feldühítették – az utcára vonulva szidalmazta a komonistákat, akiket gyakran a szövetkezeti dolgozókkal és kupecekkel azonosított. Tény az, hogy a család a rendszerváltásig sem volt képes újból talpra állni, apja halálával pedig abbéli reményük is szertefoszlott, hogy valaha is talpra áll…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)
